85 éves lett Alain Delon

85 éves lett Alain Delon, az európai filmművészet egyik legnagyobb sztárja, aki olyan alkotásokkal írta be magát a mozgókép egyetemes történetébe, mint a Ragyogó napfény, a Rocco és fivérei, a Napfogyatkozás, A párduc, A szamuráj, A medence vagy a Klein úr – és aki olyan szórakoztató tömegfilmek értékét emelte jelenlétével, mint a Fekete tulipán, a Volt egyszer egy tolvaj, a Borsalino, a Zorro, az Airport ’79 vagy a Zsaru-filmek.

És Jean-Paul Belmondo mellett – sokak szerint előtte – a legnagyobb élő francia filmszínész. Pontosabban, gondolva pályája elején és vége felé alakított nagyszerű színpadi szerepeire: a legnagyobb francia színész.

Minden kétséget kizáróan: Alain Delon az elmúlt bő fél évszázad talán legnépszerűbb francia színésze, aki szerzői alkotások sorával örökre beírta nevét a filmművészet szent kánonjába, miközben a legszélesebb közönség a szórakoztató igényű zsánerdarabok sztárjaként zárta a szívébe. Nem ritka, inkább egyenesen természetes – főleg a francia mozivilágban – az efféle „színészsors”, a művészet és a tömegszórakoztatás párhuzamossága. Delon esetében mindenesetre elmondható, hogy mindkét területen sikerült emlékezeteset nyújtania – sőt, gyakorta szerepelt olyan filmekben, amelyek sikerrel békítették ki a művészet és a tömegszórakoztatás látszólagos ellentéteit.

Ösztönös tehetség, hiszen nem végzett színiakadémiát, a mesterséget sokkal inkább gyakorlat közben tanulta, rangos rendezők filmjeiben szerepelve csiszolódott a francia film ragyogó ékkövévé. E minősítés cseppet sem túlzó, ha figyelembe vesszük, hogy Delon kritikusai rendre kiemelik a színész gyémánthoz hasonlóan hideg és kemény, mégis ragyogó jelenlétét. S valóban, Delon egyik legfőbb színészi védjegye a már-már érzéketlennek tűnő visszafogottság, ugyanakkor finom és intelligens arcjátékával – s metsző tekintetével – képes mély és gyakran gyötrő érzelmeket felszínre hozni.

Mintegy véletlenül, de sorsszerűen került a film világába – hányatott gyerek- és ifjúkor után. 1935. november 8-án született a Párizs melletti Sceaux-ban, a szülei korán elváltak, ő pedig négyévesen nevelőszülőkhöz került, az anyja pedig csak az után vette ismét magához, hogy férjhez ment egy mészároshoz, majd a rossz magaviseletű gyerek válogatott internátusokban nevelkedett. Miután vagy egy tucatnyi iskolából eltanácsolták, 15 évesen félbehagyta tanulmányait, két évvel később pedig jelentkezett a haditengerészethez, Indokínában szolgált, majd – fegyelmi vétségei miatt előrehozott –leszerelése után Párizsban a legkülönfélébb munkákból tartotta el magát. Pincérként dolgozott, amikor megismerkedett és összebarátkozott a színészi pályát épp kezdő Jean-Claude Brialyval, aki 1957 májusában magával vitte a Cannes-i filmfesztiválra – egy amerikai tehetségkutató (David O. Selznick embere) itt figyelt fel a megnyerő külsejű fiatal Delonra, s kínált neki hét évre szóló tengerentúli szerződést.

Delon mégsem élt a lehetőséggel, hogy ő legyen az új James Dean, mert miközben angol nyelvleckéket vett Párizsban, megismerkedett a rendező Yves Allégret-vel, aki azt tanácsolta neki, előbb Franciaországban csináljon karriert. Delon megfogadta Allégret tanácsát, s rögtön (parányi) szerepet vállalt a rendező Amikor a nő zavarba jön (1957) című krimijében, majd az Yves fivére, Marc Allégret rendezte Légy szép és tartsd a szád! (1958) című komédiában (a film jelentősége leginkább abban áll, hogy ez az első olyan alkotás, amelyben Delon és a francia film másik, későbbi nagy csillaga, Jean-Paul Belmondo együtt szerepelt).

Első főszerepét Pierre Gaspard-Huit-től kapta 1958-ban a Christine című kosztümös romantikus filmben (ennek forgatásán ismerkedett meg Romy Schneiderrel, akivel 1963-ig állt hosszú jegyességben), az igazi átütő sikerre viszont még két évet kellett várnia – 1960-ban két, ma már filmtörténeti klasszikusban is letette színészi névjegyét: a René Clément rendezte, Patricia Highsmith A tehetséges Mr. Ripley című regényéből készült Ragyogó napfény Tom Ripley-jeként és Luchino Visconti (Giovanni Testori A Ghisolfa-híd című regénye által ihletett) Rocco és fivérei című remekműve „címszereplőjeként”.

Noha Clément-nal nem indult felhőtlenül a kapcsolata, ő és Visconti voltak Delon első nagy mesterei – a Míly öröm élni-ben (1961), A macskák-ban (1964) és a Párizs ég?-ben (1966) Clément, A párduc-ban (az 1963-as Lampedusa-adaptációért Delont Golden Globe-díjra jelölték) Visconti rendezte. Az olasz rendező afféle apapótlékként is szolgált, akire Delon nem csupán szakmai tudása, de intelligenciája és eleganciája miatt is felnézett, s aki két filmre szorítkozó együttműködésük során életre szóló hatással volt a színészre: Delon bevallása szerint a legkomolyabb mesterségbeli leckéket Viscontitól kapta („ami lettem, azt neki köszönhetem” – így emlékezett később a rendezőre).

A Ragyogó napfény nemzetközi hírű sztárrá, a Rocco és fivérei megkérdőjelezhetetlen tehetségű színésszé avatta Delont, aki nem elégedett meg a gyors sikerrel, és a hatvanas években a legkülönfélébb szerepkörökben próbálta ki magát – lenyűgöző szerzői alkotásokban és válogatott műfajú tömegfilmekben egyaránt.

A teljesség igénye nélkül: Visconti és Clément filmjei mellett Michelangelo Antonioni Napfogyatkozás-a (1962), az Alvilági melódia (1963, r.: Henri Verneuil), A fekete tulipán (1963, r.: Christian-Jaque), az Amerikában forgatott Egyszer egy tolvaj (1965, r: Ralph Nelson) vagy a Kalandorok (1967, r: Robert Enrico) nem csupán a színészi sokszínűséget, de a művészi önkeresés egy-egy állomását is jelzik.

A jellegzetes, visszafogott mégis erőteljes, vészjósló feszültséget hordozó jelenlétben megfogható Delon-imázs Jean-Pierre Melville két transzcendens bűnfilmjében, A szamuráj-ban (1967) és A vörös kör-ben (1970), valamint a Jacques Deray rendezte A medencé-ben (1969) és Henri Verneuil maffiamozijában, a Szicíliaiak klánjá-ban (1969) kristályosodott ki – s vált végérvényesen egyértelművé, hogy Delon színészete leginkább a bűnfilmben talál otthonra.

Melville, a francia bűnügyi film legnagyobb mestere, legalább akkora hatással volt Delon karrierjére, mint Clément és Visconti. A szamuráj forgatókönyvét egyenesen az általa legokosabbnak tartott francia színész számára írta, már 1963-ban, ám Delon épp akkoriban tette első hollywoodi kitérőjét. Noha nem Melville teremtette meg a szinte üres tekintetű, rezzenéstelen arcú Delont, akinek rezignált nyugalma mögött a legmélyebb érzések háborognak – s akinek arcára az események, a többi szereplő hatására a néző kivetítheti saját érzelmeit és értelmezéseit –, inkább csak tökéletesre csiszolta a visszafogottság feszültségére építő deloni jellemábrázolást, de ő segített megtalálni Delonnak a számára ideális színészi arculatot, a vonzó bűnözőt, amely szerepkör már korábban is jellemző volt a színész pályáján, de először A szamuráj-ban párosult a metafizikával.

Ennek a sajátos, a jelenlét erejét eszköztelenségben felfokozó filozofikus játékmodornak eredménye A medence is, de Delon egyik legszemélyesebb és legjobb filmje, a Klein úr (1976, r.: Joseph Losey) is. Mindkettőnek köze van a bűnhöz, bizonyos szempontból a krimihez, de mindkettő jóval rétegzettebb, egy-egy mélyfúrás az emberi pszichébe.

Persze A szamuráj-jal egy üzletileg is sikeres bűnügyi filmes karrier is elindult: 1968-ban Adel Productions néven Delon saját produkciós céget alapított, amellyel főleg bűnfilmeket kezdett gyártani: a Jeff (1969, r.: Jean Herman) után például a Borsalinó-t (Deray rendezte, aki egy időre afféle könnyen kezelhető házi direktorává vált), amelyben legnagyobb riválisával, Jean-Paul Belmondóval szerepelt (jól össze is vesztek, sőt Belmondo pert indított, mert Delon nem teljesítette partnere néhány, szerződésben kikötött kívánságát).

Előszeretettel alakított magányos kopókat is – ez részben ugyancsak Melville-nek köszönhető. A tragikusan korán meghalt rendező utolsó filmjében, a Zsaru-ban (1972) Delon kemény és kitartó rendőrt alakít, s ez a film egy csapásra vonzóvá tette számára a szerepkört.

A hetvenes-nyolcvanas években jóformán egymást érték a Delon fémjelezte „Zsaru”-filmek: a Zsaru mellett a Zsaru-történet (1975, r.: Jacques Deray), a Delon rendezői bemutatkozásával készült Egy zsaru bőréért (1981), A zsaru szava (1985, r.: José Pinheiro) és a Ne ébreszd fel az alvó zsarut (1988, r.: José Pinheiro).

Noha többször próbált betörni Hollywoodba, nemzetközi sikereket is elsősorban európai filmekkel ért el. 1985-ben A mi történetünk-ben (1984, r.: Bertrand Blier) nyújtott alakításáért elnyerte a francia Oscarként is emlegetett César-díjat. Kiégett, alkoholista férfit alakít, aki megismer egy fiatal nőt a vonaton, alkalmi kalandba bonyolódnak, s megszállottjává válik a nőnek, kiutat és új esélyt lát az életre, de a nő nem az, akinek gondolja, vagy épp mindig az, akinek szeretné – a szerelmi álmok delíriumos szatírája új alfejezetet nyitott Delon pályájában: a korábban felépített (és párhuzamosan ápolt), vonzó, magányos harcos imázs tudatos lerombolásának, de legalábbis idézőjelek közé helyezésének első figyelemre méltó kísérlete volt.

Ugyanebben az évben hasonlóan önimázsromboló szerepet játszott Volker Schlöndorff Proust-adaptációjában, a Swann szerelmé-ben, hetyke és homoszexuális Charlus báróként. De minimum önironikus Jean-Luc Godard idézetekből összeollózott, filmtörténeti allegóriának szánt remekművében, az Újhullám-ban (1990) is.

És ott a Casanova visszatér (1992, r.: Édouard Niermans), amelyben a 17 éve száműzetésben élő kalandor polihisztor várja, hogy kémszolgálatért cserébe visszatérhessen Velencébe. Erkölcsi mélyrepülés, amelyet egy szerelmi kudarc még nyomasztóbbá tesz – de a gyötrelmeket leginkább az öregedés teszi elviselhetetlenné.

„Egyikük sem merte a másikról levenni tekintetét. Casanováéban düh és szégyen volt, a lányéban szégyen és rémület. S Casanova tudta, hogy a lány látja őt, mert a levegő tükrében ő is látta magát, ebben a tükörben úgy, mint a tegnapiban, amelyik a toronyszobában lóg a falon: sárga, gonosz képpel, mély ráncokkal, vékony ajkakkal, szúrós szemmel – s ezenkívül az elmúlt éjszaka kicsapongásától, a reggel hajszolt álmától, s az ijesztő ébredéstől háromszorosan összetörten. S amint Marcolina pillantásából kiolvashatott, nem az volt, amit százszor szívesebben olvasott volna: tolvaj, szélhámos, csirkefogó, nem, azt olvasta ki belőle, ami minden szidalomnál jobban leverte, azt a szót, ami a legborzasztóbb volt, ami az utolsó ítéletét jelentette: öreg ember” – írja Arthur Schnitzler a film kiindulópontjául szolgáló kisregényében (Casanova hazatér). Noha a film híján van egyéb erényeknek, Delon tökéletesen alakítja az öregedéstől rettegő, hiú, lezüllött és cinikus kalandort. Hét évvel később – az ugyancsak önironikusra hangszerelt, megöregedett sztárok önjátékára építő Színészek (r.: Bertrand Blier) után – Delon bejelentette a visszavonulását.

Nem tartotta magát elsősorban önmagának tett fogadalmához, miszerint nem áll többet kamera elé. A kétezres években főként tévés produkciókban szerepelt (Frank Riva, Une journée ordinaire), illetve felbukkant az Asterix az olimpián -ban (2008, r.: Frédéric Forestier és Thomas Langmann). Utóbbit elintézhetnénk egy vállrándítással, de ugyan ki alakíthatná a legfranciább képregény adaptációjában Julius Caesart, ha nem az idős Delon – egyszerre ragyogva a francia film örök csillagaként, és a nézők felé kacsintva, kifigurázva saját imázsát.

Forrás: origo