Soós Kálmán emlékére

(1962–2011)

Soós Kálmán születésének évfordulója és távozásának 10. éve alkalmából ideje van az emlékezésnek. Gondoljunk egy olyan Ember életére, aki a kárpátaljai magyarság példaképévé vált, és akiben közösségünk fáradhatatlan harcosát tisztelhettük. Életét és munkásságát elvbarátai sohasem hagyják feledésbe merülni. Az ungvári Hungarológiai Központ helyettes igazgatójaként, egyetemi tanárként, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola prorektoraként és rektoraként példaértékű életpályát mondhatott magáénak, egyúttal mércét állított mindannyiunk elé, amely szinte felülmúlhatatlan.

Életútjának számos állomása ismert, de a letűnt tíz év távlatából most felidézzük annak fontosabb állomásait. Soós Kálmán Szalókán született 1962. június 14-én. A szomszédos Eszeny község középiskolájában érettségizett. Az Ungvári Állami Egyetem történelem szakára jelentkezett, ami egy magyar környezettben nevelkedett fiatalember számára nagy kihívásnak számított. Először kutatási témájával tűnt ki, tudniillik a reformáció terjedésének részleteivel foglalkozott, ami a vallásellenes Szovjetunióban merész vállalkozásnak számított. Munkásságát a Nagydobronyi Középiskolában kezdte mint történelemtanár, miközben kereste a lehetőséget a továbbtanulásra.

Rövidesen a Magyar Köztársaság anyagi támogatásával létrejött ungvári Hungarológiai Központ tudományos munkatársa lett, ahol 1995-ig dolgozott. Történelmet oktatott az Ungvári Állami Egyetem magyar szakán, óráira más karokról, szakokról is bejártak a hallgatók. Lelkesen vállalt részt az első kárpátaljai Magyarország története című iskolai tankönyv megírásában. Erőfeszítéseket tett azért, hogy a Hungarológiai Központban szakítsanak a szovjet hagyományokkal a történetírásban. Az ő támogatásával kezdődött a települések történelmi neveinek visszaadása, de az eredmények láttán a hatalom emberei megvonták tőle ezt a feladatot. Részben ezért 1995-ben tevékenységét ellehetetlenítették. Az ellene indított eljárásokban megvédte ugyan magát, de a kialakult légkör miatt szakított az intézménnyel, vállalva inkább a létbizonytalanságot.

A munkahelyi támadások ellenére akadtak támogatói, akik tehetséget láttak benne. Váradi-Sternberg János egyetemi tanártól kapott a legtöbbet, ami segítette őt a tudomány művelésében. Az aspirantúrát már tanárként elkezdte ösztöndíj vagy egyéb anyagi támogatás nélkül. Tudományos fokozatát az Orosz Tudományos Akadémia Szlavisztikai és Balkanisztikai Intézetében szerezte meg 1993-ban. Kandidátusi disszertációját Politikai harc Magyarországon a 17. század második felében címmel írta. Kutatásai számos területen váltak ismertté, a legtöbb időt a helytörténeti kutatásoknak szentelte. 1996-tól a Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola (ma a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola) főigazgató-helyettese, majd 2000 novemberétől az intézmény rektora lett.

A főiskola megalapításától kezdve teljes erejével az intézmény építésén-fejlesztésén fáradozott. A főiskolát képviselte a magyar és ukrajnai, valamint más külföldi fórumokon. Nevéhez fűződik nemcsak a Történelem- és Társadalomtudományi Tanszék, hanem más tanszékek szakembergárdájának a kialakítása és erősítése is. 1999-től a Limes Társadalomkutató Intézetet, majd a Lehoczky Tivadar Intézetet vezette. Tanítványai magyarországi és ukrajnai felsőoktatási intézményekben is megállták helyüket, egyetemi tudományos tanácsokban volt megbecsült tag. Sokrétű közéleti tevékenységet vállalt a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség Ungvári Középszintű Szervezetében (KMKSZ UKSZ), az Ungvári Járási Tanács képviselőjeként. Élete során számos állami kitüntetésben volt része. 2011 tavaszán gyógyíthatatlan betegség lett úrrá rajta, és röviddel ezután, július 5-én elveszítettük.

Engedjék meg, hogy e mostani évfordulók apropóján megosszam Önökkel a Kálmánhoz fűződő személyes és szakmai élményeimet. Soós Kálmánt a 80-as évek közepén ismertem meg Váradi-Sternberg János környezetében. Én évfolyammunkáim és első újságcikkeim javítása és publikálása ügyében jártam a professzor úrnál, Kálmán pedig mint fiatal kutató a tanulmányait megbeszélni. A közös érdeklődés és a forrásokkal való munkálkodásaink tettek minket nagyon hamar baráttá. Elmondta, hogy szülőfaluja történetével és a református egyház múltjával foglalkozik. Később sokat találkoztunk a levéltárban, segítettük egymást a forráskutatás érdekes és sokszínű feladataiban. Kutatóként szinte minden téma érdekelte. Egyszer megjegyezte, hogy milyen eredményesen kutatott a Magyar Országos Levéltárban, de figyelmeztetett, hogy könnyen el lehet veszni a sok értékes forrás sokaságában, ezért szigorú kutatási tervet dolgozott ki magának, és nekem is ezt ajánlotta. Megszívleltem tanácsát, mivel kutatóként én is szinte mindenről írtam, Rákóczi-szabadságharcról, 48-as forradalomról, várostörténetről, levéltárügyről, de mai napig nehéz ellenállni a kísértésnek. Figyelmeztetett, hogy energiánkat összpontosítani kell egy konkrét témára, többször tanácsolta, hogy publikálásaimmal készítsem elő a kandidátusi disszertációmat.

A Hungarológiai Központ falai között írtuk meg első pályázatunkat a Nemzeti Kulturális Alaphoz Balogh Lajos budapesti vendégtanár tanácsára. Természetesen csak munka után volt erre lehetőség, mivel a Központban nem folytathattak a munkatársak egyéni kutatásokat. A pályázatunk sikerült, amelyet utána többször is megismételtünk. Szemtanúi voltunk a Hungarológiai Központban folytatott szélmalomharcának a kutatóintézet vezetőségével, mivel ott inkább gátolták kutatói tehetségének kibontakozását, minthogy támogatták volna.

Kutató jellem volt, nem törekedett babérokra, csak a szakma becsületét szerette volna menteni elsősorban a történelemhamisítással szemben. Tudomásom szerint ő volt Kárpátalján az egyetlen történész, aki szakszerűen, Veszélyes történelemórák címmel elkezdte írni vidékünk kritikai történetét, úgymond felülvizsgálni a téves, alaptalan állításokat, rámutatva a hiányosságokra, de főképpen a csúsztatásokra és a hamisításokra. Nagy gonddal készítette ezt a tanulmánysorozatot, melyet ha befejezett volna, ma útmutatóul szolgálna szűkebb pátriánk történetírásához. Valahol a középkor táján fejezte be, valahol ott, ahol élete is derékba tört, éppen a közepén. Szakmai körökben úgy tartják, hogy egy történész 50 éves kora körül érik meg nagyobb művek elkészítésére. A Mindenható épp ebben a termékeny időszakban szólította el tőlünk. Elmondása szerint – egyéb elfoglaltságai miatt – az említett kézirat folytatására már nem volt elég ideje. Úgy gondolta, hogy a Főiskolával kapcsolatos rektori tennivalók fontosabbak. Orosz Ildikóval, az intézmény elnökével és Brenzovics Lászlóval, a Kárpátaljai Magyar Főiskoláért Alapítvány vezetőjével heroikus küzdelmet folytattak a Főiskola és egyben magyarságtudatunk megmaradásáért. Ez az intézmény ma is meghatározza kisebbségi létünket itt, a Kárpátok alján, amely szellemiségének kialakításában fontos szerepet vállalt Kálmán.

Több terve volt, amelyeket csak részben sikerült megvalósítania. Ezek egyike a kárpátaljai magyarság temetőinek a felkutatása, amit a 90-es évek közepén az ungvári Kálvária temetőben kezdtünk el, s amely munka a későbbiekben beilleszkedett az általa vezetett Lehoczky Tivadar Kutatóintézet szakmai munkájába. Magyar közéleti személyiségek sírhelyeit kerestük, párhuzamosan megrajzoltuk a temető tervrajzát, egyes sírok elérhetőségét, 48-as honvédsírokat azonosítottunk be. Ekkor még szakszerű kérdőívek híján, csupán saját jegyzeteinkbe rögzítettük az adatokat. Ezt a gyakorlati tapasztalatot a későbbiekben felhasználta a részletesen megszerkesztett adatfelvételi lapok kidolgozásánál.

A levéltárban szülőfaluja múltját és annak egyháztörténetét rendszeresen kutatta, jelentős iratgyűjteménye volt ezekből a témákból. Tervezte megírni szülőfaluja történetét, amihez nagy alázattal kezdett hozzá, részleteket, kapcsolódó összefüggéseket keresett több-kevesebb sikerrel.

Első közös nemzetközi konferenciánk 1990-ben Veszprémben volt, ekkor összefoglaló tanulmányt írt vidékünk kézművesipar-történeti kutatásairól. A konferencián kijelentette, hogy számos témakörben nálunk még az alapkutatások is hiányoznak. Itt döntöttük el, hogy a kárpátaljai hiteles történetírás érdekében levéltári alapkutatásokat fogunk végezni. Elmondása szerint nem lehetnek komolyak azok a közép- és újkorra vonatkozó tanulmányok, amelyek mellőzik a levéltári forrásokat. A Nariszi isztoriji Zakarpattya ukrán nyelvű Kárpátalja-történet megjelenésekor együtt számoltuk meg a levéltári hivatkozások számát a középkorra vonatkozóan: nem volt nehéz dolgunk, mindössze két hiteles utalást találtunk a korszakra vonatkozóan. Összehasonlította a szerencsésebb sorsú régiókkal vidékünket, ahol már kidolgozott monográfiák jelenhettek meg. Az idő sürgetése ellenére az alapos forrásvizsgálat híve volt. Hodinka Antallal kapcsolatos kutatásai több hónap rendszeres levéltári munkájának volt az eredménye. Elmondta, hogy Lucskay Mihállyal kapcsolatos kutatásai csak egy mellékvágányt jelentettek, amelyből aztán szintén értékes tanulmány született.

Külön egyhetes ösztöndíjjal kutathattunk Egerben a Megyei és a Püspöki Levéltárban a Hatodik Síp folyóirat jóvoltából. A kutatási lehetőséget Kálmán annak ellenére kihasználta, hogy közeledett házasságának napja, ezért ő néhány nappal hamarabb tért haza, mint jómagam.

A magyar történelem hiteles tanulmányozása számára lételem volt, hallottam érveléseit egy a Hungarológiai Központban szervezett konferencián még a Szovjetunióban. Itt vidékünk történelmének vitás kérdései is szóba kerültek. Nem fogadta el

– az ún. fehér horvát elméletet;

– a 40 ezer ruszin betelepítését a Munkácsi uradalomba a XIV. század végén;

– azt, hogy Kárpátalja mai határait rávetítik a középkori és újkori térképekre;

– többször cáfolta a „kárátaljai nép” fogalmát, melyet történelmietlennek ítélt.

Még folytathatnám a sort, de már ebből is kitűnik, hogy helyesen gondolkozott múltunk felől. Az ilyen tudományos véleménynyilvánítások, amelyek nem illettek bele a központi történetírás vezérvonalába, akkoriban ritkaságszámba ment, de ő vállalta. Elvei mellett többször is kiállt. Emlékszem, hogy amikor bevezetőt írt Váradi-Sternberg János műveinek bibliográfiájához, említette a szétszakított magyar haza fogalmát, ami felháborodást váltott ki az ungvári tanár urak körében. Ő azonban nem hátrált meg, és feltételül szabta, hogy ha ez a gondolat nem szerepelhet írásában, akkor visszavonja a cikkét. Végül a tanulmány az eredeti formában jelent meg.

Emlékszem arra is, mikor a Hungarológiai Intézet megbízott vezetőjeként (mivel a főnök éppen szabadságon volt) szentesítette több magyar falu eredeti, történelmi nevének visszaállítását, amivel kivívta elvbarátai tiszteletét, ugyanakkor az intézet vezetőjének haragját is. Harcolt azért, hogy az intézetben heti egy kutatónapot kapjanak a tudományos munkatársak, abszurdum volt számára, hogy egy kutatóintézetben nincs kutatónap, amit végül neki köszönhetően vezettek be. Ezek voltak az Ő harcai, melyeket a magyar közösség, mindannyiunk érdekében folytatott.

A KMKSZ megalakulásától kezdve azonosult annak céljaival, és meggyőződéssel, szívvel-lélekkel segítette annak tevékenységét, vezető szerepet vállalva a munkájában.

Rektori elfoglaltságai idején többször elmondta, hogy bár több ideje lehetne a kutatásra, s hogy szeretne erre több időt fordítani. Ennek ellenére a magyar közösség érdekeit tartotta fontosabbnak, a Főiskola szervezésével, a hallgatók nevelésével foglalkozott, amely munkának már rég megszülettek az eredményei. A mai Történelem- és Társadalomtörténeti Tanszék több fiatal tanárát Ő indított el a nem könnyű kutatói pályán. Élete és kutatói vénájának gyümölcsei mindörökké példaértékűek maradnak mindannyiunk számára, és nem utolsósorban a fiatal kutatók gyarapodására szolgál ma is.

Csatáry György