Kiállításmegnyitóval és a szürethez kötődő programokkal nyitotta meg őszi félévét a Nagyberegi Tájház október 11-én.
A Nagyberegi Tájház tíz évvel ezelőtt, 2013 februárjában nyitotta meg kapuit a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola (II. RF KMF) intézményeként. Mint ismeretes, a jó tájház nemcsak kiállítótér, hanem tárgyi világával egyben ismeretátadó, az oktatást szolgáló hely. Emellett közösségi tér is, mely a hagyományok megőrzésének, megismerésének és újraélésének színtereként szolgál. Ezt az elvet követi a Nagyberegi Tájház is, mely amellett, hogy múzeumi célt szolgáló épület, az itt rendszerszerűen meghirdetett foglalkozásokon őseink tudását kívánja átadni különféle módszerek segítségével.
Az őszi évadnyitó alkalmával a korábbi évekhez hasonlóan a Pro Cultura Subcarpathica (PCS) civil szervezet ezúttal is szüreti mulatsággal s a betakarításhoz kapcsolódó színes programmal várta a tájház látogatóit, akik a nap folyamán jókedvűen játszottak a hagyományos népi játékokkal, részt vettek kézműves-foglalkozásokon, táncoltak és megtekintették az Örökségünk című szőtteskiállítást is.
A programot a Nagyberegi Dobrai Péter Líceum tanulóinak és a Tulipán Tanoda Magyar Népművészeti Iskola nagyberegi csoportjának szüreti tánca nyitotta meg.
Orosz Ildikó, a II. RF KMF és a PCS elnöke örömét fejezte ki a tájház működése kapcsán, melynek népszerűségét alátámasztja a mostani alkalomra ellátogatott mintegy száz gyerek jelenléte is. Mint fogalmazott, a szüret egyben a vigasságok időszaka, s ennek a Beregvidéken mindig is kiemelkedő hagyománya volt. Köszöntőjének végén azt kívánta, legyen a tájház udvara a mostanihoz hasonlóan mindig népes és vidám.
„A több nemzetiség egymás mellett élése, az eltérő kultúrák találkozása, egymás hagyományainak tiszteletben tartása mind-mind toleranciaerősítő tényezők, melyek nagyon fontosak egy olyan többnyelvű közösségben, mint Kárpátalja” – hangsúlyozta beszédében Jusztin Miklós beregszászi magyar konzul, így folytatva: „A magyar kultúra nem jelent kevesebbet, mint ezeréves Kárpát-medencei múltunkat, nyelvünket, irodalmunkat, népdalkincsünket, zenénket, meséinket, hagyományainkat és hitünket. Feladatunk és kötelességünk a magyar kultúra megőrzése, ápolása és átörökítése utódaink számára.” A Kárpát-medencében régmúlt idők óta foglalkoznak szőlőtermesztéssel, a szüret mindig is a társadalmi élet fontos része volt, s emellett az ismerkedés egyik fontos színtere, ahol együtt táncolt, mulatozott a család apraja-nagyja, barátok és ismerősök – tette hozzá a diplomata.
A köszöntőket követően Gál Adél, a Nagyberegi Tájház programfelelőse ismertette a programokat, melyek egy időben több helyszínen zajlottak: míg a gyerekek az udvaron maradtak, a felnőttek az épület foglalkoztatótermében gyűltek össze, ahol hivatalosan is megnyitották a népművészetünk még meglévő elemeit, kincseit, féltve őrzött darabjait bemutató szőtteskiállítást.
Az elmúlt egy évtized nem kevés meglepetést és újdonságot tartogatott a tájház számára, ám annak munkatársai ezekből is tanultak, fejlődtek. „Tanultunk és tanuljuk folyamatosan, hogyan szervezzünk szakszerűen programokat, melyek nemcsak szórakoztatóak, hanem építő jellegűek is, hogyan illesszük be őseink tudását a foglalkozásokba, és hogyan ismertessük meg hatékonyan hagyományainkat a fiatalokkal” – szögezte le Gál Adél, akinek meggyőződése, hogy a tájházak kulturális örökségünk és identitásunk meghatározó alappillérei.
A szervezők a jubileumot méltóképpen ünnepelve a kiállításon a település értékeit kívánják bemutatni: a szőttest és a keresztszemes hímzést. A beregi szőttes készítése része a hagyományos beregi népi kultúrának, népi művészetnek. A szövés a legrégibb mesterségek egyike. A falusi élet minden egyes eseményének megszületett a maga jellegzetes szőttes darabja. A hétköznap használt szőttesek egyszerűsége és az ünnepi darabok díszítettsége ötvöződik bennük. A beregi szőtteseken felismerhetjük a gránátalma-, a szegfű-, a makkos, a tölgyfalevél-, a tulipán-, a Rákóczi- és a farkasnyomos mintákat. Az értékes darabok – melyek október végéig megtekinthetők a tájházban – a beregi asszonyok örökségei, a helyi lakosokat bevonva kerültek elő az otthonokból, a szekrények mélyéről. A textíliák között vannak százéves vásznak is, azonban mindegyik – legyen akárhány éves – a gondos kezekről, a gazdasszonyok és lányok, esetleg nagymamák precíz és igényes munkájáról árulkodnak. A kiállított 136 darabban benne van készítőjük szíve, lelke és minden szeretete. A kiállítás összeállításában közreműködött Prófusz Marianna népművész.
Orosz Ildikó Nagybereg híres szülöttje, a József Attila-díjas költő, Füzesi Magda Útban hazafelé című versének egy részletét idézte: „Ez a föld bölcsőm és erődöm, itt markolt kapát minden ősöm. Új sarjak simítják a lábam, itt van jussom borban, búzában.” „Szüretkor és mindenkor ez kell eszünkbe jusson! Értékünk, kincsünk és örökségünk a beregi szőttes, melyet elődeink megőriztek és átadták a fiataloknak. Erre büszkének kell lennünk!” – fűzte hozzá.
A megnyitón Markó Veronika, a Tulipán Tanoda Magyar Népművészeti Iskola oktatója szüreti hangulatot idéző népdalcsokrot adott elő citerakísérettel.
Mindeközben a gyerekek végeztek a szőlőtaposással és a kukoricafejtéssel, s már a paprikafüzérek is elkészültek. A csűrben sok apró kéz járt szorgosan: voltak, akik a vesszőfonás technikáját próbálták ki, s voltak, akik csuhévirágot készítettek vagy nádsípot faragtak. A programok végén kemencében sült almás és diós porlóssal, valamint meleg teával kínálták a tájház vendégeit.
Szeptember 29-én a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola átriuma adott otthont a Pro Cultura Subcarpathica (PCS) civil szervezet által a magyar népmese napja alkalmából idén immár hetedik alkalommal megrendezett hagyományos mesemondó versenynek.
Az esemény a Kokas Banda néptáncelőadásával vette kezdetét, amely során több, Kárpátalja különböző vidékeiről származó néptáncot mutattak be.
Ezt követően Gál Adél, a PCS munkatársa köszöntött minden jelenlévőt. „A mese gyógyír, akár mondjuk, akár hallgatjuk, s a mai programunk alkalmából a gyermekeknek mindkettőre lesz lehetőségük” – fogalmazott köszöntőjében.
Az eseményt többek között megtisztelte jelenlétével Gyebnár István, Magyarország Beregszászi Konzulátusának ideiglenes ügyvivője, aki köszöntőbeszédében kiemelte: „Nagyon fontosnak tartom, hogy a gyermekek már fiatal korban, amikor tudatuk a legbefogadóbb, megismerkedjenek népmeséinkkel és magyar kulturális értékeinkkel, mindezért pedig a pedagógusoknak hála.”
Emellett tolmácsolta Bacskai József, ungvári főkonzul köszöntőszavait, miszerint a magyar kultúra identitásának ápolása céljából kiemelkedően fontosak népmeséink, néptáncaink és népzenénk.
A mesemondó verseny célja, hogy a fiatalok jobban megismerjék magyar népi kultúránkat, valamint népszerűsítsék és megőrizzék mesekincsünket. A népmesék számos helyen visszaköszönnek a magyar kultúrában és népi hagyományainkban, a szervezők ezért is tartották fontosnak, hogy a közös mesélés és megmérettetés által a gyermekek még inkább megszeressék a mesék világát.
A megnyitót követően Kurmai-Ráti Szilvia mesemondó – aki a zsűri tagjai között is helyet kapott – egy kárpátaljai magyar népmesét, a Bolond Istók című mesét adta elő a gyerekeknek, melyet minden gyerek ámulatba ejtve figyelt.
A megmérettetésre idén is Kárpátalja számos településéről érkeztek fiatalok. A hetedik alkalommal megrendezett versenyre összesen 119 tanuló jelentkezett.
„Ez a magas jelentkezési szám azt bizonyítja, hogy a gyerekek szeretik a mesét, és fontosnak tartják a mesélést, ami számunkra hatalmas öröm, hiszen ezáltal úgy érezzük, van létjogosultsága a programunknak” – fogalmazott Gál Adél.
A szervezők a versenyre 8 és 16 éves korosztály közötti fiatalok jelentkezését várták. Korosztályok szerint öt külön kategóriában zajlott a fiatalok megmérettetése. Minden csoportban háromtagú zsűri hallgatta meg és pontozta a gyerekek előadásait. A produkciókat több szempont szerint értékelték. Az egyik ilyen szempont a meseválasztás volt, tehát hogy az adott gyermek korosztályának megfelelő mesét választott-e, a másik az előadásmód, a harmadik szempont pedig a nyelvi eszközök alkalmazása, mely során a zsűri tagjai arra figyeltek, hogy a versenyző mennyire használja a meséhez tartozó nyelvjárási szavakat, mennyire érzi sajátjának a szóhasználatot.
A versenyzők a seregszemlére idén is a magyar népmesék gyöngyszemeiből válogattak.
A vetélkedők közti szünetben különböző kézműves-foglalkozásokon is részt vehettek az érdeklődők. A gyermekek pálcikababákat és levendulás díszeket készítettek. A szervezők ebédet is biztosítottak minden résztvevő számára.
Ameddig a gyermekek emésztették a finom ebédet, a magyarországi Mesélő Bőrönd Társulat interaktív meseelőadással kápráztatott el minden jelenlévőt. Arany Réka és Kosoczky Anita előadásában a résztvevők megismerkedhettek A kőleves című magyar népmesével.
A 2018-ban alapított csapat interaktív előadásmódja a hagyományokra alapozva modern elemekkel társul. Előadásukban a gyerekek és a felnőttek bevonásával keltik életre szereplőiket.
Az esemény végén pedig eredményhirdetésre és a díjak átadására került sor. A díjazottak okleveleket, valamint értékes könyv- és ajándékutalványokat kaptak, emellett minden mesemondó emléklappal és kis ajándékcsomaggal térhetett haza. Az első helyezett 3 000 hrivnya, a második helyezett 2 000, a harmadik helyezett pedig 1 000 hrivnya értékű könyvutalványt vehetett át.
A Hagyományok Háza Hálózat – Kárpátalja immáron második alkalommal szervezte meg kezdő néptáncpedagógus módszertani képzését a kárpátaljai pedagógusok és a néptánc iránt érdeklődők számára. A program nagy népszerűségnek örvendett az előző ciklusban, mutatja ezt az egyre növekedő részvételi létszám is. A szervezők célja, hogy ezáltal is segítsék a háború miatt kialakult káderhiány pótlását a kárpátaljai településeken.
A képzést ezúttal is a vidéken már jól ismert nyíregyházi Antal Dóra és Antal Roland néptáncpedagógusok, a Nyíregyházi Tánctanoda alapítói, művészeti vezetői, a Hagyományok Háza Hálózat – Kárpátalja mentorprogramjának mentorai vezetik, akik egyben a módszertani képzés tananyagának kidolgozói is. Az idén a résztvevők a Felső-Tisza-vidék tájegységének több táncanyagával ismerkednek, kitérve a kárpátaljai régió anyagára is, emellett tanulnak még táncelőkészítő gimnasztikát és nyújtást, ritmusfejlesztést, mondókákat, népi énekeket, gyermekjátékokat, zenés mozdulattanítást eszközökkel.
A program elindítását Pál Katalin, a Hagyományok Háza Hálózat – Kárpátalja kirendeltségének vezetője kezdeményezte még a háború előtt, akkor azon pedagógusokat megszólítva, akik néptáncpedagógusi képzettséggel rendelkeznek, de kevesebb ismeretanyaguk van a magyar néptáncoktatásról, hiszen az ukrajnai felsőoktatási művészeti intézményekben nincs lehetőség a magyar néptáncoktatás módszertanának elsajátítására. A háborút követően azonban a képzettséggel rendelkező néptáncpedagógusokból is egyre nagyobb hiány lett, így a hálózat reflektálva a szükségre, kezdő néptáncpedagógus módszertani képzést indított. A program által a néptáncoktatásban kevésbé vagy egyáltalán nem jártas pedagógusok is elsajátíthatják annak módszertani alapjait. Az idei képzés szeptember 23-án indult el, s havonta egy alkalommal találkoznak majd a résztvevők és oktatók. Az esemény májusban zárul majd, ahol a sikeresen vizsgázók elismerő oklevélben részesülnek.
Várady Enikő, a Hagyományok Háza Hálózat – Kárpátalja kulturális szervezője elmondta: „Az elmúlt félévben nagy sikerrel zártuk az első kezdő néptáncpedagógus módszertani képzésünket. Az utolsó alkalom végén a résztvevők már kérték a folytatást. Sikerült megoldanunk, hogy újra elinduljon a program, így most egy hosszabb intervallumban, szeptembertől egészen májusig havonta egy alkalommal találkoznak majd a pedagógusok. Jelenleg a néptáncoktatás nehéz helyzetben van a megyében, hiszen jelentős káderhiány alakult ki. Ebben próbálunk segíteni azon pedagógusoknak, akik szívükön viselik a magyar népi kultúrát” – mondta el Várady Enikő.
A jelenlegi alkalomra az Ungvári, Munkácsi, Beregszászi járás több településéről érkeztek résztvevők, összesen 20 fővel indították el a kilenc hónapon át zajló szakmai továbbképzést.
„Öt nő, egy még nem férfi, egy majdnem férfi és egy már nem férfi tánca…” A Brian Friel drámája alapján színpadra vitt Pogánytánc (Tánc Lughnasa idején) című előadás premierjével nyitották meg a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház harmincadik évadát szeptember 22-én.
A bemutató előtt a színház zsúfolásig megtelt nagytermében helyet foglaló nézőközönséget Sin Edina, a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház megbízott igazgatója köszöntötte: „Szavakkal ki sem tudjuk fejezni, hogy mekkora öröm számunkra, hogy az elmúlt 19 hónap fényében mi már sokadik alkalommal állhatunk itt új előadással, illetve régi előadások megelevenítésével az önök – remélhetőleg – örömére, megelégedésére.” Elmondta, nagyon hosszú út vezetett odáig, hogy a mostani előadást be tudják mutatni, ugyanis a próbafolyamat sokszor viszontagságos volt. Éppen emiatt van benne az előadásban az a fajta kitartás és küzdelem, amely a kárpátaljai magyarokat jellemzi, és talán sajátos jegyként is tartják már rólunk számon. „Itt vagyunk, s örömmel vagyunk itt. Megpróbáljuk megélni azt a szeretetet, amely minket a magyar kultúránk, azon belül a magyar színház iránt tart. Azt kívánom, hogy a mai este folyamán érezzék meg ezt az odaadást, és ezzel a lelkülettel feltöltődve tudják a mindennapokat folytatni, a nem kevés nehézséget leküzdeni, és megélni azt, hogy Kárpátalján magyarokként élhetünk” – emelte ki Sin Edina.
A kultúra művelése és őrzése, azon belül a színház nem elhanyagolható a háborús időben sem, ugyanis ez reménységet adhat a kárpátaljai magyaroknak, köztük azoknak az embereknek, akik itthon maradtak és bíznak a jövőben – erre helyezte köszöntőjében a hangsúlyt Bacskai József ungvári magyar főkonzul, aki az előadást követően hozzátette: „A ma este egy csodálatos este volt. Háborús időben nagyon fontos, hogy színházi előadások legyenek, s reménységet adjanak. Ma este éppen ezt a boldogságkeresést láttuk ebben a csodálatos előadásban. Öt gyönyörű nő a színpadon, a színészek a távolból vettek részt, de mindannyian úgy éreztük, hogy mi, magyar emberek együtt vagyunk.” A beregszászi színház feladata magyarságunk megőrzése, és ennek, mint ahogyan az elmúlt harminc év során, ma este is ragyogóan eleget tett – fűzte hozzá a diplomata.
„Mint ahogyan a színháznak szüksége van ránk, nézőkre, a tapsunkra, a biztatásunkra, az elismerésünkre, úgy nekünk is szükségünk van színházunkra, hiszen a magyar és a nagyvilági kultúrát közvetíti felénk, és megörvendeztet minden alkalommal a nagyszerű előadásaival” – szögezte le felszólalásában Sin József, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) Beregszászi Középszintű Szervezetének elnöke. Rámutatott arra, hogy amint a színészek kitartanak a színház mellett, úgy a nézők is ki fognak tartani mellette, hisz immár harminc éve szórakoztatja és lelkesíti a kárpátaljai magyar közönséget. Sin József felidézte a múlt század kilencvenes éveinek történéseit, s kiemelte, hogy az emberpróbáló időszakban a kárpátaljai magyarság és a KMKSZ magyar iskolákat, magyar főiskolát, magyar színházat akart és teremtett, leküzdve minden nehézséget, akadályt és kishitűséget. „Jól emlékszem az első előadásra, melyet a beregszászi kultúrházban mutattak be rendkívüli körülmények között. Farkasordító hideg volt, mégis hozzájutottunk hatalmas élményekhez, s a beregszászi társulat a Szentivánéji álom után elhozta városunkba a nagyvilágot, hiszen olyan darabokat játszottak, mint Az ember tragédiája, A szarvassá változott fiú, Godot-ra várva, Tóték, Csehov művei, és még sorolhatnám” – emlékeztetett a KMKSZ Beregszászi Középszintű Szervezetének elnöke, hozzátéve: „A beregszászi magyar színház immár több mint húsz országban szerepelt és vitte jó hírét a kárpátaljai magyarságnak, törekvéseinknek, és bizonyítja, hogy a háborús körülmények közepette is él, működik s bátorít minket, hitet ad. Az egyetlen kárpátaljai magyar színház él és élni akar.” Ezt támasztja alá az is, hogy Gogol Háztűznéző című komédiájának tavaszi premierjét követően most újabb bemutatónak lehettünk tanúi.
A köszöntők után a terem elsötétült, majd a lassan világosodó, sziluettekből nőalakokká változó szereplők játékára irányultak a tekintetek. Brian Friel Pogánytánca (Dancing at Lughnasa) 1990-es megírása óta számos elismerést kapott. Az 1936 nyarán játszódó történetben két esemény bolygatja fel az Írország északnyugati csücskében, a Donegal megyei kis falu melletti tanyán élő Mundy család életét, amikor beköltözik házukba a kor egyre népszerűbbé váló technikai vívmánya, a rádió, s egy ugandai lepratelepen eltöltött huszonöt évnyi misszionárius papi szolgálat után hazaköltözik a família legidősebb tagja (Jack – Ivaskovics Viktor) hajadon unokahúgaihoz. Öt nagyon szerény körülmények között élő, többé-kevésbé mélyen katolikus nő (Kate – Vass Magdolna, Maggie – Orosz Melinda, Agnes – Orosz Ibolya, Rose – Gál Natália, Chris – Mónus Dóra) világa bontakozik ki előttünk, akik közül csak a legfiatalabbnak volt dolga férfival, szerelemgyereke együtt is lakik velük. Felnőtt korából visszatekintve ő (Michael – Séra Dániel, Ivaskovics Olivér) meséli el a nézőnek a történetet: közeledik az aratás ideje, az egész környék a termékenység ősi pogány istene, Lugh ünnepére készül, amit egyrészt állatáldozatok bemutatásával, másrészt féktelen vad táncokkal szoktak megülni. A testvérek közül négyen örömest részt is vennének rajta, azonban a családot összetartó legidősebb nővér a keresztény hit nevében mindenáron vissza akarja tartani őket. Ráadásul váratlanul betoppan a hűtlen szerető (Gerry – Ferenci Attila), Michael apja, s vele együtt beköszönt otthonukba a kísértés is. Vajon van-e kiút a szegénység, a kielégítetlenség, az előítéletek és az összezártság hálójából? Szerencsére a lányok mindegyike örökölt felmenőiktől jócskán szeretetet, gyengédséget és odaadást egymásért, valamint a legnehezebb helyzeteken is átsegítő derűt és talpraesettséget. És nem utolsósorban azt a különleges képességet, hogy vágyaikat és fájdalmukat zenébe és táncba fojtsák.
A beregszászi színház számára a szövegkönyv Upor László fordításának felhasználásával készült, a darabot pedig a társulattal már 15 éve együtt dolgozó Gyevi-Bíró Eszter rendezte. „Egy egészen különös történelmi helyzet miatt úgy kellett gazdálkodnunk a színészekkel, hogy sajnos nem mindenki tudott hazajönni, és éppen ezért esett a választás Brian Friel Pogánytáncára, amely nyolc szereplőre van írva, öt nő és három férfi, de mi a férfiszerepeket bejátszva jelenítjük meg. Ezek nem monológok, hanem párbeszédek a jelen lévő szereplőkkel, és ezt a párbeszédet felvenni, összeállítani és aztán élővé tenni, beleszőni úgy az előadásba, mintha ezek a számunkra fontos és szeretett emberek itt lennének, ez egy nagyon komoly feladat volt, amit úgy érzem, hogy megléptünk” – mondta a rendező, s reflektálva a helyzetre a bemutató előtt így fogalmazott: „Színháztörténeti pillanatnak leszünk a tanúi” – s így is történt.
Bebizonyosodott, hogy akármilyen problémával kell szembenéznünk, a művészeten keresztül meg lehet találni az utat az élet harmóniájához és szépségéhez. Az este folyamán egésszé állt össze az a munka is, amely az elmúlt hónapokban jellemezte a beregszászi színházat s a benne zajló folyamatokat. A dráma férfinélkülisége pedig sok ponton cseng most egybe a kárpátaljai nőléttel, ábrázolja a nők mindennapi nehézségeit, küzdelmeit és az ezekre adott szükségszerű megoldásokat, míg a virtuálisan megjelenő férfi szereplők sem csak egy technikai bravúr, hanem a mindennapok valóságának a tükre.
Az előadást a színház októbertől műsorra tűzi; emellett a jubileumi évfordulóra is nagy erőkkel készülnek, hiszen október 3–9. között egyhetes nemzetközi színházi fesztivállal kedveskednek a kárpátaljai közönségnek.
Szeptember 21-én a Munkácsy Mihály Magyar Ház kiállítótermében az Erdélyi család három generációjának festményeiből nyílt kiállítás, melyen Erdélyi Béla, Erdélyi János, Erdélyi László, valamint Villasek Rudolf és Villasek Tibor munkái hívogatják a műveszetkedvelőket.
A tárlatot megnyitó ünnepségen Villasek Tibor pontosítva sok lexikon szócikkét elmondta, hogy az Erdélyi családnak tizenegy gyermeke volt. Erdélyi Béla ötödik volt a sorban, Erdélyi János pedig a tizedik. Míg Bélának nem született gyermeke, Jánosnak kettő is, Ilona és László. Erdélyi Ilonát Villasek Rudolf festőművész, Erdélyi Béla tanítványa vette feleségül, az ő gyermekük Tibor. Így néhai édesapja, nagybátyja László, nagyapja János és annak testvére, Béla képeivel együtt állította ki most saját munkáit. Ők öten egy kárpátaljai festődinasztiát alkotnak.
Tudósítónkkal beszélgetve Villasek Tibor elmondta még: „Én ebbe a házba, ebbe a családba születtem, ezeknek a művészeknek a képei között nőttem fel. Főleg tájképfestő vagyok, csendéleteket is festek, portrét ritkán, mert nem nagyon érdekel – szerintem azt kell csinálni, amit az ember lelke, szíve diktál. Ezen a kiállításon meglehet figyelni, hogy a családon belül ki kitől tanult, hatottak-e a másikra. Jól látja, az én képeim, meg az apám képei között van egy bizonyos hasonlóság. Én így látom a világot. Nekem így tetszik.
Édesapám már a hetvenes évek elején elvitt egy alkotótáborba, 1974-ben már itt, Munkácson kiállítottam. 1975-ben beprotezsált a kárpátaljai „nagyművészek” közé egy művésztáborba, ahol én voltam a kölyök. Az nekem annyira megtetszett, azóta is szívesen megyek alkotótáborokba, ha meghívnak, szeretem azt a légkört, szeretek ott alkotni. A legtöbb képemen a kárpátaljai tájak köszönnek vissza, de jártam én már nemzetközi alkotótáborba Magyarországon, Szlovákiába, Romániába, Németországba. Jövő héten is utazok Szlovákiába” – árulta el magáról a művész.
A tárlatmegnyitón Albertné Simon Edina ungvári magyar konzul elmondta, hogy Magyarország Ungvári Főkonzulátusa korábban szintén egy újfajta kezdeményezést indított útjára, hiszen az elismert kárpátaljai festőművészek közül sokan vallhatják magukat művészdinasztiák tagjainak. „A májusban útjára indított kiállítás-sorozatunkkal a kárpátaljai művészcsaládok több nemzedékének munkásságába kívánunk betekintést nyújtani. A művészdinasztiák bemutatását Boksay József, a kárpátaljai festőiskola egyik alapítója, kiemelkedő képviselője és családja bemutatásával kezdtük meg. Nagy öröm, hogy a mai kiállítással ez a sorozat folytatódik…” – mondta el a konzul asszony.
Kopriva Attila festőművész, a Kárpátaljai Képzőművészeti Főiskola docense kiemelte, hogy az Erdélyi családhoz hasonlóan híres művészcsalád Kárpátalján a Villasek család is. Még a XIX. században híressé vált Villasek Valentin, aki a Munkács melletti Frigyesfalvai Vasgyárnak volt a fő művésze, akinek munkái nagyon elismertek voltak, többek között arany díjat kapott az iparművészeti világkiállításon. Villasek Valentin fia, Rudi bácsi vette feleségül Erdélyi János festőművész lányát, így kapcsolódott össze a két neves művészcsalád. „A művészek kiállított képein látható a nagybányai festőiskola hatása. Kiemelném közülük Erdélyi Lászlót, akinek egyedi stílusa eltér a plein air festészettől, ő átment az absztrakt művészetbe. László Ungváron élt, zenész volt, ha figyelmesen megnézzük a műveit, akkor a zene ritmusát is észrevehetjük” – mutatott rá Kopriva Attila.
Popovics Béla művelődéstörténész emlékeztetett: „Ebben a furcsa világban, ahol élünk, ebben a háborúban, amely körülvesz bennünket, a munkácsi magyarságot egy ideje megterheli az, hogy »verekednünk« kell napi szinten azért, hogy megmaradjon a magyar iskolánk, amit a gonoszság és a butaság erői megpróbálnak eltüntetni. Ebben a miliőben egy színfolt, egy megállási lehetőség ez a csoda, ami itt van most. Alkalom a szemlélődésre. Alkalom arra, hogy megálljunk, egy kicsit eltávolodjunk a napi problémáktól…” – fogalmazott Munkács város legelismertebb helytörténésze. A kiállítás megtekinthető 2023. október 10-ig, hétköznapokon 8 és 16 óra között.
Július 23–30. között hetedik alkalommal szervezték meg a Nyárádmente Fesztivált Nyárádszeredán, melynek keretében tartották meg a Magyarok Kenyere program székelyföldi búzaösszeöntését is. Idén a Beregszászi Rezeda Néptáncegyüttes vendégszerepelhetett a fesztiválon.
A közel egyhetes fesztiválon számtalan különleges koncert és szórakozási lehetőség várta a nyárádmentieket, valamint a fesztiválozni vágyókat. Az eseményen ünnepélyes keretek között tartották meg a Kárpát-medencei magyar gazdák ünnepét, a búzaösszeöntést a Székelyföldi Gazdaszervezetek Egyesületének koordinálásával. A programon felszólaló politikusok, civil és egyházi szervezetek vezetői a kárpátaljai magyarokért is szót emeltek.
„Ez az esemény a Nyárádmente Fesztivál egyik fénypontja is, és olyan üzenetet hordoz a nyárádmentiek számára is, amely erőt ad a következő nehéz időszakban, mert a kenyér nem hiányozhat az asztalról” – szögezte le köszöntőjében Tóth Sándor, Nyárádszereda polgármestere.
A tizenharmadik éve indított búzaösszeöntési program „a magyar gazdák lelkéből fakad”, és minden ilyen nap öröm, „mert hitet adhat egymásnak, hogy minden nehézség közepette talpon maradjunk” – kezdte beszédét Jakab István, a MAGOSZ elnöke, az Országgyűlés alelnöke. A tavalyi szörnyű aszály ellenére ezer tonna gabona gyűlt össze, és ezt az eredményt idén lényegesen meg lehet haladni, nemcsak mennyiségben, hanem lelkesedésben, mert egyre több gazda, szervezet kapcsolódik be, így tudnak kenyeret biztosítani a rászorulóknak. A politikus beszélt többek között a jövő évi európai parlamenti választásról is, melyet sorsdöntőnek nevezett. Köszöntve a kárpátaljaiakat elmondta: „A kárpátaljai magyarság óriási küzdelemben áll helyt, és határozott hittel segíti azokat, akik a háború borzalmai elől menekülnek.” Mint mondta: a tavalyi évben a program révén közel 100 millió forint segítséget is tudtak nyújtani a kárpátaljai magyaroknak.
A köszöntéseket követően kezdetét vette a Nyárádmente Fesztivál néptánctalálkozójának programja, melyen többek között kiemelt fellépő volt a Beregszászi Rezeda Néptáncegyüttes.
Várady Enikő, a Beregszászi Rezeda Néptáncegyüttes művészeti vezetője elmondta: „Megtisztelő volt számunkra, hogy Nyárádszereda önkormányzata felkérte a táncegyüttesünket, hogy részt vegyünk az eseményen. A táncegyüttes először jár Erdélyben. Mindig nagy örömmel megyünk el a határon túli területekre is, jó volt megtapasztalni mindazt a szeretetet és támogatást, amit a nyárádszeredaiaktól kaptunk. Ezek a fesztiválok egyben elősegítik a magyar–magyar kapcsolatok erősítését is, melyekre ezekben a nehéz időkben nagy szükség van.”
A fesztivál során a Rezeda Néptáncegyüttes szilágysági regrutabállal és nagydobronyi táncokkal lepte meg a közönséget, amely vastapssal jutalmazta a produkciókat.
Az egyhetes fesztivál ideje alatt több koncerttel, színházi előadással és rengeteg szórakoztató programmal várták a fesztiválozókat.
Larisza Brovdi, Ukrajna érdemes művészének A művészetnek nincs kora című kiállítása nyílt meg a Munkácsy Mihály Magyar Házban július 21-én.
Larisza Brovdi 1939. július 18-án született Asgabatban, Türkmenisztánban. 1945-től él Kárpátalján, műveit 1967-től számos helyszínen láthatta a közönség egyéni és csoportos kiállításokon, Ukrajnán túl más országok nagyvárosaiban, például 1975-ben Tbilisziben és Moszkvában, 1981-ben Budapesten, 2010-ben Pozsonyban. Alkotásai megtalálhatók ungvári, kijevi és moszkvai múzeumokban, valamint részét képezik ukrajnai, izraeli, amerikai egyesült államokbeli, kanadai, németországi, olaszországi, ausztriai, magyarországi, szlovákiai, oroszországi és ausztráliai magángyűjteményeknek.
A rendezvény kezdetén a kiállítás helyszínéül szolgáló tetőtéri galériában megjelent vendégeket elsőként Pfeifer Anita, a Munkácsy Mihály Magyar Ház kulturális menedzsere köszöntötte, aki tolmácsolta Tarpai József igazgató szavait. Az országban lévő nehéz, embert próbáló helyzet ellenére a Latorca-parti város központjában található kulturális központ nem hagyta abba tevékenységét, munkájukkal régiónk művészeti és kulturális örökségének megőrzésében vállalnak szerepet, rendezvényeikkel és programjaikkal egy kis fényt, reményt kívánnak nyújtani vendégeiknek. „Ilyen világos eseményeket, hitet és reményt látunk Larisza Olekszandrivna itt bemutatott vásznain is, amelyek a művésznő életét tükrözik. A felhőtlen gyermekkor, melynek minden napja ünnep, a boldog ifjúság pillanatai, melybe beletartoznak az Ungvári Művészeti Iskolában eltöltött felejthetetlen évek, majd az élet és az alkotói érettség időszakához kötődő életfolyam, melynek áramlása hol mély szakadékokkal, hol csendes vizekkel és gyors, sziporkázó eseményekkel tarkított” – hangzott el a köszöntőben.
„Lariszával a művészetnek éltünk ifjú korunk óta. Larisza gyönyörűen rajzolt, applikált és faragott. A művészet volt a mindenünk. Lámpásokkal világítva sétáltunk és alkottunk az éjszakai városban. Nem volt elég a nappal…” – idézte a köszöntőben Pfeifer Anita Ivan Brovdi – Larisza Brovdi férje, Ukrajna érdemes művésze, Ukrajna népművésze – ifjúságukat leíró szavait. Larisza Brovdi a művészeti szakiskola elvégzése után a mai napig e fiatalos művészeti maximalizmus iránt elkötelezett, mely nem hagyott alább az évek múlásával sem, hiszen mélyen a festőnő lelkében és szívében gyökerezik. Hűen tükrözi ezt A művészetnek nincs kora című egyéni kiállítása is.
A tárlaton megtekinthető alkotások összeállítása és bemutatása a Brovdi család, Olekszandr Mondics, a kiállítás kreatív igazgatója, valamint a Munkácsy Mihály Magyar Ház együttműködésének köszönhetően valósult meg. A tárlat szervezését még Larisza Brovdi tavasszal elhunyt férje kezdte el, aki így szeretett volna kedveskedni feleségének 84. születésnapja alkalmából.
A Brovdi család nevében Sztefánia Brovdi, a művésznő unokája köszöntötte a jelenlévőket. Elismerően beszélt Larisza Brovdi munkásságáról Volodimir Horisnyak újságíró, a család barátja, valamint Anton Kovacs kárpátaljai képzőművész, aki hangsúlyozta, a festőnő művei méltók egy mély, alapos tanulmányozásra is.
A hivatalos megnyitót követően a résztvevők körbejárták a galériát, megtekintették a kiállított munkákat és kötetlen beszélgetés keretében a művésznővel is szóba elegyedtek. Mindezt Alisza Kovalenko hegedűművész zenéje tette hangulatossá.
A mintegy negyven festményből álló kiállítás augusztus 28-ig látogatható.
Közel ötven fiatal vett részt a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesülete (KMNE) által szervezett Horváth Anna napközis alkotóhét alkalmával. Az esemény során a fiatalok kipróbálhatták a viaszkarcolást, gyurmázást, korongozást és a festészetben is elmélyülhettek.
Tarpai József, a KMNE elnöke, az alkotóhét megálmodója elmondta: „Horváth Annát elsősorban keramikusként tartják számon, azonban a kisplasztika, a festészet és a grafika terén is jelentőset alkotott. A hét folyamán a táborba érkező diákok kiváló mentorok segítségével kipróbálhatták magukat ezen tevékenységek valamelyikében. Az elnök elmondta, hogy céljuk, hogy a kivételes tehetségű művésznő szellemi öröksége a beregszászi fiatalokban ‒ akik érdeklődnek a képzőművészet iránt ‒ tovább éljen.”
A tábor első napján Hubal Ljudmila ungvári iparművész közreműködésével a fiatalok agyagból különböző állatgrafikákat készíthettek el, másnap a nagydobronyi Hidi Endre keramikus segítségével a korongozással ismerkedhettek meg közelebbről. Matl Péter, munkácsi szobrászművésszel gyurmából készítettek különböző figurákat, majd zárásként Homoki Gábor tiszapéterfalvi festő a festészet rejtelmeibe avatta be a gyerekeket.
Az alkotóhét vezérgondolata kapcsán Matl Péter így nyilatkozott: „A hét folyamán igyekeztünk a fiatalokat arra buzdítani, hogy legyenek nyitottak a világ felé, és érzéseiket, gondolataikat próbálják megfogalmazni a művészet nyelve által. Nem biztos, hogy mindenkiből nagy művész válik, de mindenképp fontos, hogy minél több olyan technikát próbáljanak ki, amely közel áll hozzájuk. A művészet megismerése, az alkotási folyamat segít mindabban, hogy a fiatalok kiteljesedjenek.
A programra 6‒16 év közötti fiatalok jelentkezhettek. A hét folyamán a Petőfi-centenárium kapcsán a költőóriás alkotásaihoz is készítettek különböző illusztrációkat, de éltere kelt Pókember, a Gyöngyhajú lány, Tüskevár Matula bácsija és számos érdekes figura, valamint illusztráció is.
A Kárpátaljai KultúrKaraván új programsorozatának keretében június 26–28. között vidékünkre látogatott Wolf Kati magyar énekesnő, aki fantasztikus gyermekműsorral, valamint felnőtteknek szóló beszélgetéssel és dalösszeállítással kedveskedett a kárpátaljai közösségnek több helyszínen is.
„Különleges alkalom ez nekünk, hiszen 2020 óta nagyon nehéz időszakot élünk, nehéz kulturális és nagy volumenű rendezvényeket szervezni, a Kárpátaljai KultúrKaravánnak pedig éppen ez volt a célja: nagy programokat hozni Kárpátalja minden színpadára. Ezt át kellett formálnunk, amit meg is tettünk, így már nemcsak itt, hanem az egész Kárpát-medencében tudjuk a kárpátaljai kultúrát közvetíteni, s ezzel a programmal kezdődően pedig egy lélekemelő programsorozatot indítunk útjára” – fogalmazott Kudlotyák Krisztina, a Kárpátaljai KultúrKaraván vezetője. Elmondta, hetven híres, a szakmájukban kiemelkedő személyt kerestek meg Magyarországon és a Kárpát-medencében, akik közönségtalálkozók keretében kicsit lelkesíteni tudják a helyi közösséget. „Az első ember, aki reagált megkeresésünkre és azonnal jelezte, hogy szívesen eljön Kárpátaljára minden körülmények mellett, az Wolf Kati volt” – tette hozzá Kudlotyák Krisztina.
Az énekesnő hétfő délután Kígyóson, kedd és szerda délelőtt pedig Jánosiban és Nagydobronyban tartott Gyerekszáj címen játékos, énekes-dalos előadást óvodások és kisiskolások számára.
A jánosi Helikon Hotel díszterme gyorsan megtelt, s ugyanolyan hamar hangos lett a gyerekzsivajtól. Wolf Kati fantasztikus hangulatot varázsolt a terembe, s a gyerekek önfeledten, mosollyal az arcukon énekelték közösen vele az ismert Mókuska, mókuska felmászott a fára című gyerekdalt, majd a világhírű rajzfilmslágert, a Vuk című magyar rajzfilm betétdalát. Utóbbi azért is magával ragadó, mert az énekesnő még kislányként énekelte el először az édesapja által szerzett dalt, így hangját már akkor megismerték.
„A pandémia ideje alatt édesapám, Wolf Péter zeneszerző mondogatta nekem, hogy miért nem csinálok egy minőségi dallamvilágú, a gyerekek lelkét építő gyerekanyagot, ha más miatt nem, hát a Vuk miatt, amit mindenki ismer. Az az igazság, hogy valami miatt mindig elhalasztottam ezt, ám amikor a pandémia átrendezte mindannyiunk életét, úgy döntöttem, megcsinálom, hiszen volt rá időm. Édesapám Fábri Péter zseniális szövegíróval együtt gyakorlatilag egy kész album elé ültetett le, melynek a címe Gyerekszáj lett. Ebben csupa-csupa gyereksztori van, a családban vagy ismeretségi körben megtörtént események. Nagyon tetszett, nagyon édes anyag lett, felvettük lemezre, és mára a második album is elkészült, melyhez már foglalkoztató, multifunkcionális füzeteket is csatoltunk a kottákkal, a dalok szövegeivel, matricákkal, színezőkkel, érdekes feladatokkal” – mesélte tudósítónknak az egyik előadást követően Wolf Kati.
A gyerekeknek szóló előadások után a késő délutáni órákban Nyáreste Wolf Katival címmel Jánosiban és a Munkácsy Mihály Magyar Házban a felnőtteknek is volt része egy kellemes, beszélgetéssel egybekötött, majd dalokkal színesített, elképesztő élményt nyújtó lelki feltöltődésben.
„Egy triósított változatban lépünk most színpadra minden helyszínen [Herr Attilával (basszusgitáros) és Dandó Zoltánnal (gitáros) – a szerk.], egyébként pedig egy teljes rockbandával szoktunk turnézni. Az itteni alkalom azért is különleges, mert Krisztinával pódiumbeszélgetést tartunk, ami nagyon jó dolog, mert a gyerekekkel is interaktívak az előadások, ami könnyebbé, közvetlenebbé teszi a találkozókat. Én nem mutatok a magánéletemből egyébként, a koncertjeimen viszont igen. Ha például magamról vagy a gyerekeimről beszélek, az mindig közelebb hozza a közönséget” – fogalmazott az énekesnő.
S a közönséget tényleg magával ragadta a beszélgetés, a határozott és őszinte jellem. Wolf Kati Szentendrén nőtt fel zenészcsaládban: édesapja Wolf Péter zeneszerző, édesanyja pedig karnagy és énektanár. Magyarország először a copfos kislányként ismerte meg, aki elénekelte a Vuk főcímdalát.
„Élni és élni hagyni” – elmondása szerint ez édesapja szavajárása, s e mondat életmottóként jelenik meg nála is: élj úgy, ahogy neked jó, de hagyj időt magadnak, hogy rájöjj, valóban mi a jó neked, és engedd meg minden embernek ugyanezt – fogalmazott az énekesnő.
A beszélgetés keretében némi betekintést nyújtott gyerekkorába, a zenei pályán való elindulás állomásaiba s életének meghatározó eseményeibe. A kérdésre, hogy mi teszi boldoggá, példaértékű választ adott: „Nagyon sok dolog tesz boldoggá. Szerintem a boldogság nem egy állandó dolog, nekem az a boldogság, ha vannak nagyon boldog pillanataim, s ebből nekem nagyon sok van: egyrészt a munkám, amit imádok. Van két egészséges gyerekem, s ha semmi másom nem lenne, csak ez, már akkor is minden okom meglenne arra, hogy boldog legyek. Olyan barátaim vannak, és olyan rokonok vesznek körül, hogy nagyon sok helyen tudok nagyon boldog pillanatokat találni.” Édesanyaként arra törekszik, hogy abból a rengeteg jóból, amit szüleitől és nagyszüleitől kapott, minél többet átadjon gyerekeinek.
„Mindegy, hogy öt ember hallgat, vagy ötvenezer, az embernek ugyanazt kell adnia magából, ez a dolga egy énekesnek” – vallja Wolf Kati. „Nagyon örülök, hogy megkerestek minket, nagyon boldogan jöttünk ide. Bár az én terepem az éneklés, viszont évek óta önkénteskedek az Ökumenikus Segélyszervezetnél, ami nagyon jó dolog számomra. Segíteni jó, és én is sokkal jobban feltöltődöm, amikor elmegyek egy nehéz sorsú településre, ahová például iskolakezdő csomagokat viszünk. És ezeken a találkozókon mindig többet kapok, mint amennyit én adok” – tette hozzá háláját kifejezve a kárpátaljai közönség felé.
A rendezvények jótékonysági jelleggel is bírtak, ugyanis a szervezők az estek folyamán összegyűlt pénzadománnyal azokat a családokat, gyerekeket támogatják, akik édesapjukat katonai szolgálat teljesítése közben veszítették el.
A közönség visszajelzései alapján elmondható, hogy Wolf Kati és csapata a zene erejével megajándékozva fantasztikus élményekkel gazdagította a helyieket, akik – ha csak néhány órára is – kiszakadhattak a mindennapok monotonitásából.
A Viski Népzenei és Néptánctábor immáron tizenhárom éve segíti a felső-Tisza-vidéki szórványmagyarok identitásának megőrzését, melynek megrendezése idén ismét megvalósult.
A június 11–15. között zajlott program alkalmával több szekcióban tartottak foglalkozásokat, így lehetőség volt táncolni, zenélni, énekelni vagy épp kézműveskedni a hét folyamán. Takács Zsuzsanna, a tábor főszervezője elmondta: „Idén kisebb körben tudtuk megszervezni a tábort, de hálásak vagyunk, hogy a viszontagságok ellenére is megvalósulhatott az esemény. Első alkalommal érkeztek a táborba erdélyi népzenészek és táncosok, akiknek köszönhetően erdélyi, azon belül kalotaszegi táncanyaggal és muzsikával ismerkedtek a gyerekek. A diákok nagyon lelkesen várták már a tábort, hiszen ilyenkor együtt lehetnek közösségben, és elfeledhetik az országban zajló borzalmakat.”
Az erdélyi muzsikosok mellett a viski származású Pál Lajos, Magyarország érdemes művésze, népzenész foglalkozott a harmonikásokkal, míg Pál Eszter népdalénekes, a népművészet ifjú mestere az énekespacsirtákat oktatta. Esténként táncház, napközben pedig kézműves-foglalkozás is várta a diákokat. A tábor idén is ünnepélyes táborzáró gálával ért véget, ahol a diákok bemutatták szüleiknek és a megjelenteknek a tanultakat. A gála egyben a Viski Folkműhely évzáró eseménye is volt, így a folkműhely diákjai számot adtak az elmúlt évben tanult tájegységek táncairól és muzsikájáról is.
Az erdélyi muzsikusok a felnőttek számára népzenei koncerttel kedveskedtek Visken, Técsőn és Sajánban.
Becske Adrienn, a tábor koordinátora elmondta: „Szerettünk volna egy kis változatosságot idén a táborban, hiszen eddig anyaországi oktatók jártak ki hozzánk évről évre. Szerettük volna kipróbálni, hogy milyen az, amikor erdélyi oktatók foglalkoznak a diákokkal. Azt gondolom, ez nagyon jól sikerült. Tavaly a folkműhely diákjai is több tábori alkalmon vehettek részt Erdélyben, ezt a kapcsolatot mélyíteni szerettük volna, és örülünk neki, hogy idén az erdélyi muzsikusok és táncosok eljöttek hozzánk.
A tábor szakmai partnere a Hagyományok Háza Hálózat – Kárpátalja, a program a Kárpátaljai Magyar Népművészeti és Hagyományőrző Egyesület keretében valósult meg. A tábor támogatója az Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány, valamint az Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Kulturális és Innovációs Minisztérium, valamint a Csoóri Sándor Alap.