Eddig összesen hat darab G-objektumot találtak a Kaliforniai Egyetem kutatói a Tejútrendszer közepén található szupermasszív fekete lyuk körül. Annyira furcsák, hogy külön csoport dolgozik azon, hogy be lehessen sorolni őket valahova.
Az már régóta közismert tudományos tény, hogy a Tejútrendszer középpontjában egy szupermasszív fekete lyuk található, a kutatók azonban most azt mondják, valami más furcsaság is van még ott. A csillagászok 2020-ban hat olyan új objektumot fedeztek fel a Sagittarius A* közelében, amihez foghatót eddig még sehol máshol nem láttak. Annyira különlegesek, hogy a tudósok új osztályt hoztak létre miattuk: ezek a G-objektumok – derül ki a Nature-ben minap megjelent publikációból.
A tanulmány szerint az első két objektum, a G1 és a G2 csaknem két évtizede keltette fel először a kutatók figyelmét. A pályájukat és a viselkedésüket tekintve arra jutottak, hogy 100 csillagászati egység méretű gázfelhők lehetnek. Ezek a fekete lyukhoz közel megnyúlnak, miközben port és gáz lövellnek a térbe.
Csakhogy a G1 és a G2 nem gázfelhőként viselkedett.
Andrea Ghez, a Kaliforniai Egyetem kutatója korábban mindezt úgy magyarázta, hogy az objektumok ugyan gázfelhőnek tűnnek, de úgy viselkednek, mint a csillagok.
Ghez csapatával együtt 20 éven át tanulmányozta a Tejútrendszer közepét, ennek köszönhetően pedig újabb G-objektumokra bukkantak: a G3-ra, a G4-re, a G5-re és a G6-ra.
Ezek a G1 és a G2 pályájától eltérő pályán mozognak, keringési idejük pedig 170–1600 év között alakul. A szakemberek nem tudják, hogy mik lehetnek ezek, ám Ghez szerint az, hogy a G2 2014-ben sértetlenül bukkant elő a periapszisból – vagyis a fekete lyukhoz legközelebb eső pályarészéből – igen árulkodó volt.
A kutatók szerint a magyarázatot a hatalmas kettős csillagok adhatják. Ezek a legtöbbször ártalmatlanul keringenek egymás körül, ám előfordulhat, hogy összeolvadnak. Ilyenkor hatalmas gáz- és porfelhőt hoznak létre, ami körülbelül 1 millió évig veszi körül az új csillagot.
Kérdés, hogy ha ilyen folyamatról lehet szó a G2 esetében, akkor mi a helyzet a további öt G-objektummal. A kutatók úgy vélik, hogy azok is lehetnek a bináris csillagok egyesülései. A galaxis középpontja körül nagyon sok a kettős csillag, a szupermasszív fekete lyuk pedig kellően erős ahhoz, hogy destabilizálja a pályájukat.
Ghez szerint mindez arra utalhat, hogy a csillagok egyesülése gyakrabban megtörténik, mint gondoltuk.
Hogy pontosan mik a G-objektumok, azt csak további megfigyeléssel és vizsgálattal lehet majd megállapítani.
[type] => post
[excerpt] => Eddig összesen hat darab G-objektumot találtak a Kaliforniai Egyetem kutatói a Tejútrendszer közepén található szupermasszív fekete lyuk körül. Annyira furcsák, hogy külön csoport dolgozik azon, hogy be lehessen sorolni őket valahova.
[autID] => 12
[date] => Array
(
[created] => 1688594460
[modified] => 1688526327
)
[title] => Találtak egy rejtélyes objektumot a Tejútrendszer közepén, ráadásul van még belőle további öt
[url] => https://life.karpat.in.ua/?p=153324&lang=hu
[status] => publish
[translations] => Array
(
[hu] => 153324
)
[aut] => totinviktoria
[lang] => hu
[image_id] => 153327
[image] => Array
(
[id] => 153327
[original] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2023/07/ur.jpg
[original_lng] => 30430
[original_w] => 800
[original_h] => 370
[sizes] => Array
(
[thumbnail] => Array
(
[url] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2023/07/ur-150x150.jpg
[width] => 150
[height] => 150
)
[medium] => Array
(
[url] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2023/07/ur-300x139.jpg
[width] => 300
[height] => 139
)
[medium_large] => Array
(
[url] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2023/07/ur-768x355.jpg
[width] => 768
[height] => 355
)
[large] => Array
(
[url] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2023/07/ur.jpg
[width] => 800
[height] => 370
)
[1536x1536] => Array
(
[url] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2023/07/ur.jpg
[width] => 800
[height] => 370
)
[2048x2048] => Array
(
[url] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2023/07/ur.jpg
[width] => 800
[height] => 370
)
[full] => Array
(
[url] => https://life.karpat.in.ua/wp-content/uploads/2023/07/ur.jpg
[width] => 800
[height] => 370
)
)
)
[video] =>
[comments_count] => 0
[domain] => Array
(
[hid] => life
[color] => red
[title] => Життя
)
[_edit_lock] => 1688515528:12
[_thumbnail_id] => 153327
[_edit_last] => 12
[views_count] => 1464
[_oembed_c88d6aedaa43db2665724296c6d63232] =>
[_oembed_time_c88d6aedaa43db2665724296c6d63232] => 1688515533
[_oembed_1299cb7d7cd72b577bcb5473d25f3fc8] =>
[_oembed_time_1299cb7d7cd72b577bcb5473d25f3fc8] => 1688515533
[labels] => Array
(
)
[categories] => Array
(
[0] => 41
[1] => 596
[2] => 49
[3] => 598
[4] => 39
)
[categories_name] => Array
(
[0] => Cikkek
[1] => Érdekes
[2] => Hírek
[3] => Tudomány
[4] => Világ
)
[tags] => Array
(
[0] => 607097
[1] => 81556
[2] => 15144
)
[tags_name] => Array
(
[0] => G-objektum
[1] => objektum
[2] => Tejútrendszer
)
)
[1] => Array
(
[id] => 133174
[content] =>
A Tejútrendszer spirális korongja nagyjából 100 ezer fényév átmérőjű. Ehhez képest a galaxis széle tízszer ilyen messze van a középponttól – figyelték meg kutatók.
A Tejútrendszerről ma már sok mindent tudnak a szakemberek, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne még jó néhány megválaszolatlan kérdés a galaxisunkkal kapcsolatban. Az egyik ilyen például, hogy valójában mekkora objektumról beszélhetünk. A csillagászoknak most ezt is sikerült meghatározniuk – írta meg az EurekAlert tudományos portál.
A Kaliforniai Egyetem tudósai a Tejútrendszer külső határainak keresése során 208 új csillagot fedeztek fel. Ezek a galaxis peremén helyezkednek el, a tőlünk legtávolabbi pedig nagyjából 1 millió fényévre van – fele olyan messzire, mint az Androméda-galaxis.
A 208 új csillag RR Lyrae-típusú csillag, amely annyit jelent, hogy a fényerejük a Földről nézve változhat. Ezek az égitestek jellemzően öregek, időnként világosabbak lesznek, aztán elhalványulnak. Ennek köszönhetően a tudósok kiszámíthatják, hogy milyen messzire vannak.
Raja GuhaThakurta, a tanulmány egyik szerzője szerint a mostani számítások megmutatták, hogy a Tejútrendszer és az Androméda is olyan nagyok, hogy alig van hely a két galaxis között.
A kutatók szerint a spirális korong, amelynek egyik karján a Naprendszer is található, nagyjából 100 ezer fényév. A Tejútrendszert azonban körülveszi egy belső és egy külső halo (glória), amelynek legszélső határa 1,04 millió fényévre van a galaxis középpontjától. Jelenlegi ismereteink szerint ez jelenti a Tejútrendszer határát.
A Tejútrendszer középpontjában található fekete lyuk, a Sagittarius A* körül keringő „forró folt” nyomaira bukkantak a csillagászok az ALMA (Atacama Large Millimeter/submillimeter Array) antennarendszerrel. A felfedezés segítheti a szupernagy tömegű fekete lyuk rejtélyes és mozgalmas környezetének jobb megértését.
Mindössze hetven percbe telik, hogy egy kört tegyen
„Úgy gondoljuk, hogy a forró gázbuborék a Merkúréhoz hasonló méretű pályán kering a Sagittarius A* körül, egy teljes kör megtétele azonban csak 70 percig tart. Ehhez elképesztően nagy sebesség, a fényének 30%-a szükséges!” – magyarázza Maciek Wielgus, a bonni Max-Planck-Institut für Radioastronomie (MPIfR) munkatársa, az Astronomy & Astrophysics folyóiratban megjelent tanulmány vezető szerzője.
A felfedezést eredményező megfigyeléseket a chilei Andokban található, az ESO társtulajdonában álló ALMA antennarendszerrel végezték az Eseményhorizont Távcső (Event Horizon Telescope, EHT) Együttműködés által szervezett észlelési kampány során. 2017 áprilisában az EHT nyolc, a világ különböző helyein működő rádiótávcsövet – köztük az ALMA-t – kapcsolta össze, hogy elkészítse a Sagittarius A* első, nemrégiben nyilvánosságra hozott képét.
Az EHT együttműködésben szintén részt vevő Wielgus és munkatársai a Sagittarius A* EHT-észleléseivel párhuzamosan rögzített ALMA-adatokat használták az EHT adatainak kalibrálására. A csoport nagy meglepetésére a csak az ALMA által végzett megfigyelésekben is több, a fekete lyuk természetével kapcsolatos nyomra bukkantak.
A szerencsének köszönhetően több észlelésre közvetlenül egy, a galaxisunk középpontjában feltűnt, és a NASA Chandra-űrtávcső által is detektált röntgenfelvillanás után került sor.
Ezekről a korábban röntgen- és infravörös távcsövek által észlelt flerekről úgy gondolják, hogy azok a fekete lyuk körül, ahhoz nagyon közel és nagyon gyorsan keringő forró gázbuborékokkal, ún. „forró foltokkal” állnak kapcsolatban.
Mágneses eredetű flerek, amelyek rádióhullámokkal is hírt adnak magukról
„Az igazi újdonság és érdekesség az, hogy ezeket a flereket eddig egyértelműen csak a Sagittarius A* röntgen- és infravörös észleléseiben lehetett tetten érni. Most első alkalommal azonban nagyon világos jeleit láthatjuk annak, hogy a keringő forró foltok a rádiótartományban is hírt adnak magukról” – folytatja Wielgus, aki az MPIfR mellett a Nikolausz Kopernikuszról elnevezett lengyel csillagászati központ és az amerikai Harvard Egyetem BHI (Black Hole Initiative) központjának munkatársa is.
„Az infravörös hullámhosszakon és a rádiótartományban detektált forró foltok valószínűleg ugyanannak a fizikai folyamatnak a megnyilvánulásai: az infravörösben sugárzó forró foltok a hűlésük következtében hosszabb, az ALMA és az EHT által észlelhető hullámhosszakon is elkezdenek sugározni” – teszi hozzá a kutatás egyik résztvevője, Jesse Voss, a hollandiai Radboud Egyetem PhD-hallgatója.
A flerekről már régóta azt gondolják, hogy azok a Sagittarius A*-hoz nagyon közel keringő forró gázban fellépő mágneses kölcsönhatások következményei, az új felfedezés pedig megerősíti ezt az elképzelést.
„A flerek mágneses eredetének erős bizonyítékára leltünk most, az észleléseink pedig a folyamat geometriájára vonatkozó nyomokat is szolgáltattak. Az új adatok nagy segítséget jelentenek az események elméleti értelmezésében” – mondja a tanulmány egyik társszerzője, a Radboud Egyetem munkatársa, Monika Mościbrodzka.
Az ALMA-val a csillagászok a Sagittarius A* polarizált rádiósugárzását is tanulmányozhatják, amely feltárja a fekete lyuk körüli mágneses teret. A csoport az észlelések mellett elméleti modelleket is felhasznált, hogy többet tudjon meg a forró folt keletkezéséről, illetve a környezetről, amelybe beágyazódik, beleértve a Sagittarius A* körüli mágneses teret is. Munkájuk a korábbi észleléseknél erősebb korlátokat szab a mágneses tér szerkezetére vonatkozóan, segítve ezzel a csillagászokat a Galaxis szupernagy tömegű fekete lyuka és annak környezete természetének felderítésében.
A fénysebesség közel harminc százalékéval száguld a gázbuborék
A megfigyelések az ESO Nagyon Nagy Távcsöve (VLT) GRAVITY műszerével az infravörös tartományban végzett mérések néhány korábbi eredményét is megerősítik. A GRAVITY- és az ALMA-adatok is azt jelzik, hogy a flerek egy olyan gázcsomóban keletkeznek, amely a fekete lyuk körül a fénysebesség nagyjából 30%-ával kering, mégpedig az óramutató járásával megegyező irányban olyan pályán, amelyre majdnem merőlegesen látunk rá.
„Remélhetőleg a jövőben a forró foltok mozgását a GRAVITY és az ALMA koordinált észleléseivel több frekvencián is követni tudjuk. Ha ez a törekvésünk sikerrel jár, az valódi mérföldkövet jelent majd a galaktikus centrumban felvillanó flerek fizikájának megértésében” – zárja a sort Ivan Marti-Vidal, a spanyolországi Valencia egyetemének munkatársa, aki szintén társszerzője a tanulmánynak.
A csoport abban bízik, hogy az EHT-vel a keringő gázcsomók közvetlen észlelésére is lehetőségük nyílik, még közelebb kerülve így a fekete lyuk titkának megfejtéséhez. „Reméljük, egy nap nyugodtan kijelenthetjük majd, hogy »tudjuk«, mi zajlik a Sagittarius A*-ban” – vonja le a következtetést Wielgus.
Titokzatos jelenségre lettek figyelmesek az ausztrál Curtin Egyetem tudósai a világűr tanulmányozása közben. A szakemberek egy olyan objektumra bukkantak, ami 20 percenként felvillan – vagyis rádióhullámokat bocsát ki magából. Natasha Hurley-Walker, az egyetem Nemzetközi Rádiócsillagászati Kutatóközpontjának munkatársa szerint a dolog azért is kísérteties, mert még soha nem találkoztak olyan égitesttel, ami így viselkedik.
A kutatók a Nature hasábjain jelentették meg a felfedezésüket leíró publikációt, amelyben azt is leszögezik: bár a jel valóban furcsa, minden bizonnyal egy forgó objektumtól, nem pedig egy technológiailag fejlett civilizációtól származik.
A The Guardian beszámolója szerint a tudósok még 2018 elején észlelték az ismétlődő jeleket. A csapat úgy véli, hogy az objektum a lassan forgó neutroncsillagok új osztálya lehet, amely rendkívül erős mágneses mezővel rendelkezik. Mivel a jel a megfigyelés óta eltűnt, úgy vélik, hogy a villogás egy drámai, egyszeri eseményhez köthető, például egy csillagrengéshez.
A legvalószínűbb az, hogy a Földtől nagyjából 4000 fényévre – vagyis meglehetősen közel –, a Tejútrendszerben lévő objektum egy korábban már megjósolt, ám eddig még egyszer sem detektált égitest, egy ultrahosszú periódusú magnetár lehet. Ez egy nagyon lassan forgó neutroncsillag, ami a jelenleg ismert világegyetemben a legerősebb mágneses mezővel rendelkezik.
A kutatók számára a legnagyobb rejtély, hogy miért tudták észlelni a jelenséget. A neutroncsillagok ugyanis azok a csillagmaradványok, amelyek egy szupernóva-robbanás után hátramaradnak. A gyorsan forgó neutroncsillagok pulzárként viselkednek – ezek periodikusan bocsátanak ki jeleket magukból –, ám másodpercenként vagy milliszekundumonként villannak fel.
A neutroncsillagok az idő múlásával lassulnak, ám ha egy bizonyos szint alá esik a sebességük, elvileg nem szabadna őket látni. Emiatt nem értik, hogy egy magnetár hogyan volt képes még mindig annyi energiát kibocsátani magából, hogy látni lehetett. Hurley-Walker szerint az égitest valahogy sokkal hatékonyabban alakítja át a mágneses mezőt rádióhullámmá, mint bármi, amit eddig láttunk.
Újabb ismereteket szereztek kutatók arról, milyen ütemben alakult ki a Tejútrendszer és hogyan olvadt egybe egy kulcsfontosságú galaxissal.
Viszonylag új csillagászati módszerek segítségével azonosították a jelenleg lehetséges legprecízebben mintegy száz vörös óriás korát. Ezen adatok és más információk segítségével a szakemberek kimutatták, mi történt, amikor a Tejútrendszer összeolvadt a körülötte keringő Gaia Enceladus törpegalaxissal mintegy 10 milliárd éve.
A kutatók eredményeiket a Nature Astronomy című tudományos lapban mutatták be.
„Bizonyítékaink arra utalnak, hogy az összeolvadáskor a Tejútrendszer saját csillagai nagy populációját már létrehozta” – mondta Fiorenzo Vincenzo, a tanulmány társszerzője, az Ohio Állami Egyetem kozmológiai és asztro-részecskefizikai központjának munkatársa.
Ezen csillagok közül sok került a galaxis közepének vastag lemezébe, míg mások, amelyek a Gaia Enceladus hatása alá kerültek, a galaxis külső halójában vannak.
„A Gaia Enceladusszal való egyesülés a Tejútrendszer történetének egyik legfontosabb eseménye” – idézte a projektet vezető Josefina Montalbant, a Birmingham Egyetem kutatóját az EurekAlert.com tudományos hírportál.
A csillagok korának kiszámításakor első alkalommal állapították meg, hogy a Gaia Enceladus által befogott csillagok kora hasonló, vagy kissé fiatalabbak, mint a Tejútrendszer közepén született csillagok többsége.
Az eredmények szerint az összeolvadás megváltoztatta a már a galaxisban lévő csillagok pályáját, sokkal excentrikusabbakká váltak. A külső csillagok emellett más kémiai összetevőkkel is rendelkeznek, mint a belsők.
A kutatók több különböző megközelítést és adatforrást alkalmaztak vizsgálatuk során.
Az egyik ilyen módszer a csillagok korának meghatározására az asztroszeizmológia, a csillagok belső szerkezetét a pulzációjuk segítségével vizsgáló viszonylag új terület eszköztárának alkalmazása.
Az APOGEE spektroszkopikus vizsgálat eredményeit is bevonták a kutatásba. Az APOGEE projekt a csillagok spektrumát közeli infravörös fényben méri látható fény helyett, utóbbit ugyanis elhomályosítja a por. Segítségével meghatározható a csillagok kémiai összetétele.
Moss on ice: Indian scientists’ discovery may change what we know about Antarctica ?❄️
A team of scientists from Punjab has discovered a new moss species in eastern Antarctica and named it Bryum bharatiensis as a tribute to goddess Saraswati. pic.twitter.com/83vGQqKIns
This is what it looks like when you remove the inter-digital flesh from a whale’s flipper. Amazing to see how well the pentadactyl limb is retained! pic.twitter.com/GPu602wXz5
This is that flipper now! Mikkel carefully tied each bone to a lattice so that the precise arrangement is kept through maceration. Look at those articular cartilages! pic.twitter.com/TG7GXikKzQ
Morning! It's your final song suggestion game of not just the week...but also the year...and today we're tackling a prickly issue...or maybe not...as I'm after songs to go with this story please... Five new soft-furred hedgehog species discoveredhttps://t.co/dzpoBP90rc
Los gimnuros o ratas lunares son los "otros" erizos. Pertenecen a la familia Erinaceidae pero subfamilia Galericinae, del SE de Asia. Ejemplos: - Gimnuro de orejas largas (Hylomys megalotis, izq Laos) - Gimnuro de orejas cortas (H. suillus, Indochina, Borneo, Java, Sumatra, dcha) pic.twitter.com/UaSqTeHFjr
Csillagászok még áprilisban rövid, erőteljes rádióhullám-robbanást észlelt a világűrből, majd azt is azonosították, hogy honnan érkezett: egy hatalmas objektumból a saját galaxisunkban. Ez az első eset a történelemben, hogy a tudósok képesek pontosan meghatározni egy FRB kitörés forrását, és egyben ez a forrás van eddig a legközelebb a Földhöz.
A gyors rádiókitörések vagy FRB-k csak a másodperc töredékéig tartanak, de 100 milliószor erősebbek lehetnek, mint a Nap sugárzása. Intenzitásuk ellenére az eredetük nagyrészt ismeretlen. Azért nehéz felderíteni őket mert nagyon rövidek, kiszámíthatatlanok és általában rendkívüli távolságokban történnek. Annyi világosnak tűnik, hogy az univerzum lehető legszélsőségesebb körülményei között kell kialakulniuk, ami tematizálja az eredetükről folyó diskurzust, ideértve a haldokló csillagokat, az idegen technológiát, egy magnetárt azaz egy nagyon erős mágneses térrel rendelkező csillagot. A friss kitörésről beszámoló tudósok most ez utóbbi esetre voksoltak.
A grafika az SGR 0418 + 5729 nevű magnetárt mutatja, egy olyan neutroncsillagot, melynek viszonylag lassú a forgási sebessége, és alkalmanként nagy röntgensugárzást generál. A bal oldali képen a Chandra adatai közepén rózsaszínű forrásként az SGR 0418 látható. A jobb oldalon a NASA művészi ábrázolása ad közeli képet az SGR 0418 -ról, ami a Földtől mintegy 6500 fényévnyire található. (Kép: NASA)
Meg tudták erősíteni azt is, hogy a kitörés éppen úgy festett, mint a többi, távolabbi FRB festene, ha azt a saját galaxisunkon kívülről észleltük volna. Ez arra utal, hogy a többi kitörés legalább egy részét máshol is hasonló objektumok alakíthatják, mint ezt.
„Ez egy nagy rejtély, hogy mi hozza létre ezeket a hatalmas energiakitöréseket, melyek eddigi észlelései az univerzum felét átszelték, mire elértek bennünket. Ez az első alkalom, hogy egyetlen asztrofizikai tárgyhoz köthetjük az egyik ilyen egzotikus gyors rádiókitörést” – mondta el Kiyoshi Masui, az MIT fizika-professzora, aki az FRB Fényerősség elemzését vezette a csapatban.
A detektálás április 27-én kezdődött, amikor a kutatók két űrtávcsővel többszörös röntgen- és gamma-sugár kitörtést észleltek a saját galaxisunk másik végén található magnetárból. Másnap a kutatók két észak-amerikai távcsövet fordítottak az égbolt megfelelő része felé, és rögzítették az „FRB200428” néven ismertté vált kitörést.
A Tejút első FRB-je
A kitörés nem csak a Tejút első FRB-je és az első, amelyhez egy magnetár társult, hanem az első olyan is volt, ami a rádióhullámok mellett másféle energiát is kibocsátott. A kutatást a Nature folyóiratban megjelent három cikkben ismertették, és a világ számos teleszkópjából származó adatokra támaszkodott, kanadai, amerikai, és kínai berendezésekből érkező megfigyeléseket hasznosítva.
FRB-t először 2007-ben detektáltak és azonnal megindult a találgatás arról, hogy mi képes ekkora energiakitörésekre. Már akkor is a magnetárok tűntek a legesélyesebb jelöltnek, különös tekintettel arra amit a mágneses terük működéséről gondolunk, ami motorként működhet, előidézve az erőteljes robbanásokat.
Ennek tesztelésére a csillagászok megkísérelték a kitörések eredetét az ég lehető legkisebb részein belül lokalizálni. Legalábbis elméletileg ennek lehetővé kell tenni a számukra, hogy az űrben található ismert objektumokhoz társítsák őket, és összefüggéseket keressenek a rádióenergia-törések és más csillagászati jelenségek között.
A mostani kutatás az első, ami elvégzi ezt a munkát, és bizonyítékot szolgáltat az FRB-k és a magnetárok összekapcsolására. Ez értékes nyom lehet az FRB-k eredetének részleges megfejtéséhez.
Ha bebizonyosodna, hogy az FRB-k magnetárokból származnak, még akkor is sok rejtély marad körülöttük. A csillagászoknak meg kell keresniük azt a mechanizmust, amely lehetővé teszi a magnetárok számára az FRB-k hatalmas energiájának kibocsátását, meg kell érteniük, hogyan tud egyszerre ilyen fényes, szokatlan energia- és röntgensugárzást egyidejűleg kibocsátani.
Egy halott csillag felől érkező, érdekes jeleket fogtak be korábban tudósok. Mostanra a forrásukat is sikerült megtalálni.
Először lokalizálták gyors rádiókitörések (Fast Radio Burst, azaz FRB) forrását a Tejútrendszerben, és első alkalommal sikerült kapcsolatot találni két kozmikus jelenség, a magnetárok és a rádiókitörések között – közölte Volodimir Szavcsenko, a Genfi Egyetem csillagászati tanszékének tudományos munkatársa. Az intézet a Föld körül 2002 óta keringő Integral nevű műhold segítségével gyűjtött tudományos adatokat értékelte ki.
Április végén riasztottak a világ csillagvizsgálóinak megfigyelőrendszerei, egy halott csillag ugyanis egyedülállóan intenzív sugárzást bocsátott ki nagyon rövid ideig, néhány milliszekundum erejéig. Az Integral segítségével meg tudták állapítani a rendkívül fényes rádiókitörések forrását: az SGR 1935 2154 jelet viselő, a Kis Róka csillagképben lévő magnetárból érkeztek.
A magnetárok rendkívül erős mágneses térrel rendelkező neutroncsillagok, tömegük a Napéval megegyező, átmérőjük viszont csupán 20 kilométer körüli. Amikor aktívvá válnak, kevesebb mint egy másodperc alatt nagy energiájú sugárzást bocsátanak ki, mely több milliárdszor fényesebb, mint a Nap.
Ezekről a gyors rádiókitörésekről kevés információval rendelkeznek a tudósok. 2007-ben fedezték fel őket, eddig azonban más műholdak segítségével nem sikerült azonosítani eredetüket a Kis Róka csillagképen belül. Az Integralnak és Ibis nevű képstabilizátorának köszönhetően azonban először sikerült forrásként az SGR 1935 2154 magnetárt azonosítani. „Ez valóban úttörő felfedezés. Fényt derít két titokzatos jelenség, a magnetárok és a gyors rádiókitörések eredetére. Eddig még sohasem sikerült lokalizálni a Tejútrendszerben egy FRB forrását” – mondta el Mereghetti.
Szavcsenko és a milánói INAF IASF asztrofizikai intézetben dolgozó Sandro Mereghetti vezetésével a csillagászok az Astrophysical Journal Letters című tudományos lapban számoltak be eredményeikről.
Brit csillagászok nemrég 157 naponta ismétlődő rádiójeleket fogtak be, de ennek a forrását még nem találták meg.
