Horváth Anna emlékét méltatták a nevét viselő beregszászi iskolában

 Horváth Anna vidékünk egyik legkiemelkedőbb művésze volt, elismert keramikus, éremművész, szobrász, festő, grafikus, plakát- és díszlettervező, valamint publicisztikai írások szerzője, öntörvényű, karizmatikus egyéniség, akinek hűen őrzik emlékét a róla elnevezett beregszászi iskolában, ahol a tanulók verses-zenés összeállítással emlékeztek a művészre születésének századik évfordulóján.

A Sevcsenko utcában található oktatási intézmény máig büszke egykori pedagógusára, Horváth Annára, akinek tiszteletére 2014-ben emléktáblát helyeztek el az iskola előterében, 2016-ban iskolamúzeumot nyitottak alkotásaiból az épület alsó szintjén, 2017-től pedig méltósággal viseli a gimnázium Horváth Anna nevét.

„Kevés olyan személy volt, van vagy lesz Beregszászban, aki olyan mélyrehatóan ismerné a város kultúrtörténetét, mint Anna néni ismerte, hiszen aktív részese, szervezője, formálója volt a magyarságunk megmaradását szolgáló intézményeknek” – emelte ki köszöntőjében Fring Erzsébet szervezőpedagógus, hozzátéve, egykori kollégája rendkívül jó emberismerő volt, aki mindenkiben az értelmet kereste, a vele való találkozásokkor senki nem ment el tőle „üresen”, mindenki tanult tőle valamit.

A tanulók ezután művészettörténészek, kritikusok írásai alapján idézték fel Horváth Anna életét és munkásságát. „Soha nem készültem művésznek. Gyermekkoromban beteges kislány voltam, és mihez kezd a szobába hosszú időre bezárt gyerek? Elkezd olvasni, rajzolgatni, festeni” – hangzottak el a művész szavai, aki egy alkalommal úgy fogalmazott, kíváncsisága genetikai örökség volt. Egyvalami érdekelte igazán: meg tudja-e jól csinálni, amit elképzel, majd gondolatai anyagban realizálódtak. Véleménye az volt, hogy a művész egyénisége elsősorban a megérzéstől függ: „Az igazi művész maga választja meg a témáit, amit ábrázol. Az átlagember talán fel sem figyel az élet apróságaira, a művész pedig éppen ezeken keresztül láttatja meg velünk a szépet.”

Munkáiban fontosnak tartotta a lendület, a szépség, a személyiség, a belső tulajdonságok, az érzések és érzelmi megnyilvánulások, a humor, az ihlet, az eszme megformálását, kézzel foghatóságát és szemmel láthatóságát. Horváth Anna művészetének jellemzője a szülőföld, a kétkezi munkások, a parasztok szeretete, a valóságábrázolás új formáinak állandó kutatása, a bátor kísérletezés. Alkotóként több területen is otthonosan mozgott: ilyen a díszlettervezés, a kisplasztika, a monumentális szobrászat, a rézdomborítás, a belsőépítészet, a grafika, a festészet, valamint éremművészként is a legjelesebbek között tartották számon.

„Érmei elsősorban szellemes dimenziójátékai révén ejtik rabul a szemlélőt: a térben kifejezett formáknak azzal a sokszor szeszélyes, barokkosan buja fantáziájú, de a kompozícióval mindig tömör egységbe foglalt váltakozásával, amely egy-egy miniatűr színpaddá varázsolja az alig néhány centiméteres alkotást” – hangzott el.

Kisplasztikáinak jellemzője a naiv báj és az enyhe humor, a néprajzi érdeklődés, a falusi viseletek pontos visszaadása, s meg kell jegyezni, hogy Horváth Anna a helyi vonatkozású népdalokat is hasonló alapossággal ismerte. Kisplasztikáiban főként karakteres munkás- és parasztfigurákat formált, fejkendős falusi asszonyokat, kucsmás, pipázó parasztembereket, játszadozó gyerekeket, s az öregeket különösen kedvelte. Könnyed humor ragyogja be ezeket a műveit, a karikírozásnak egészen sajátos, a modellt a szemlélő szívébe lopó módja. Ez jellemzi az ecsettel és tollal készített emberábrázolásait is.

Munkásságában egy egész korszakot képviselnek a rendkívül leegyszerűsített formavilágú, dekoratív megoldásokra törekvő szoborkompozíciók, melyekben eléri a stilizálásnak azt a szinte határértéket jelölő fokát, amikor a mű még a figuratív megoldásokon belül marad, reális formákra épül, mégis csak a leglényegesebb, gyakran geometrikussá egyszerűsödő formaelemek maradnak meg. Köztéri szobrainak egy részében főként a kárpátaljai magyar parasztember típusát igyekezett megformálni. Kerámiái között fontos helyet foglal el a parasztmenyecskéket ábrázoló, mélyen dekoratív, ugyanakkor lélekelemzésre is vállalkozó, néprajzilag is rendkívül pontos ciklus. Ebbe a műfajba sorolandók az általa készített dekoratív fali szobrocskák, amelyek révén szinte az egész művészettörténetet végigjárta. Belsőépítészként a népi formavilágnak a modern törekvésekkel való ötvözése volt az erőssége.

Horváth Anna, a széleskörűen ismert, nagy hatású alkotó autodidakta volt. Szaktudományokat nem végzett, csupán puszta erejéből építette fel magát, ami bizonyos önállóságot, szuverenitást is jelentett számára. Beregszásznak lelkes polgára volt, nem vonzották a nagy művészeti központok, ebben a kisvárosban élte le életét, mégis tudott az egész világban gondolkodni. Fontosnak tartotta az iskolával fenntartott kapcsolatot. Amíg ereje engedte, órákat tartott a gyerekeknek, de a tanárokat is nevelte észrevétlenül, rávilágított arra, hogy szeretni kell a minket körülvevő világot, az embereket, a természetet, és meg kell tanulni érzéseinket kifejezni: akár szép szóval, dallammal, ceruzával vagy ecsettel. Felhívta az emberek figyelmét arra, mire kell törekedni, hogy szebb legyen ez a világ. Ebben a hitben tevékenykedett, hogy szülővárosa és a kárpátaljai magyarság jó hírét közvetítse a világba.

A gyerekek igényesen összeállított műsorát Finta Éva József Attila-díjas költő, Horváth Anna hagyatéka őrzőjének versei színesítették.

Miután a jelenlévők megtekintettek egy riportot, melyben maga Horváth Anna is megszólalt, közösen vonultak át az iskolamúzeumban, ahol Tóth Edit igazgató asszony mondott zárszót. Elmondta, egy művészt leginkább az alkotásain keresztül lehet megismerni. „Bár személyesen nem ismertem Anna nénit, mindenkitől azt hallottam, hogy mennyire szerette az embereket. Ezt tükrözik rajzai és szobrai is, hiszen szeretet nélkül nem lehet ilyet alkotni” – mutatott rá.

A megemlékezés végén az egybegyűltek megkoszorúzták Horváth Annának az iskola bejáratánál elhelyezett emléktábláját.

(lexi/Kárpátalja hetilap)