Befogadó központot szeretne létrehozni a KEGYES a magukra hagyott kárpátaljai gyermekek számára

Sipos József Tiszaújlak és Tiszakeresztúr református lelkésze, a Kárpátaljai „Elfelejtett” Gyermekek Segítése (KEGYES) jótékonysági alapítvány igazgatója elmondta, hogy 2017-ben héttagú civil csoportként indultak. A Facebook-csoportjukhoz eddig több mint 10 500-an csatlakoztak, többségük magyarországi, 93%-ban hölgy.

„A kárpátaljai kórházak gyermekosztályain jelenleg legkevesebb 1 015 kisgyereket hagyott ott az édesanyja különböző okok miatt. Van közöttük, akit közvetlenül születés után, másokat később vittek vissza. Az anyák nem mondanak le róluk, mert nem szeretnének örökre elszakadni a gyermeküktől, a nehéz életkörülményeik miatt a kórházra bízzák hosszabb-rövidebb időre a kicsiket. Tudják, hogy ott melegben vannak, nem éheznek, lesz ruhájuk. Például magukra maradt anyák így lehetőséget kapnak arra, hogy munkát vállaljanak, pénzhez jussanak” – meséli Sipos József.

A dolog előzménye, hogy a tiszteletes úr egyik gyülekezetének tagja, Gera Anita tiszaújlaki vállalkozó szervezésében ajándékokat vittek a nagyszőlősi kórházban hagyott kis árváknak. Sipos tiszteletes készített egy videót, és feltöltötte a világhálóra. „Előbb titokban készült a felvétel, de amikor meglátták, mennyi adományt vittünk, akkor engedélyezték – meséli. – A világhálóra feltöltött videó kirobbantotta az embereket a közönyből, Facebook-csoportot kellett létrehoznunk a sok megkeresés miatt. Egyre több támogatónk lett. A nagyszőlősi kórházban leválasztva egy folyosórészt, egy minden igényt kielégítő babaszobát hoztunk létre, ahol az önkénteseink ideális körülmények között tudnak foglalkozni a gyerekekkel kiszakítva őket az ingerszegény környezetből. Bébiételeket, ruhákat és minden hiányzó dolgot viszünk nekik” – mondja a tiszteletes, igaz, az utóbbi időkben a járványügyi előírások őket is korlátozták.

A KEGYES a Nagyszőlősi Járási Kórház Gyermekosztályán, illetve a Munkácsi Megyei Gyermekkórházban látnak el szolgálatot, ahol jelenleg nyolc munkatársuk egymást váltva foglalkozik a magára hagyott kisgyerekekkel, akik tapasztalataik szerint nagyon visszamaradtak a fejlődésben, hisz egész napjukat a rácsos gyermekágyakban töltötték korábban. Egy nővérre 30 gyerek is jut, három­óránként megetetik őket, tisztába teszik, de el lehet képzelni, milyen körülmények között voltak ott a KEGYES segítőinek megérkezése előtt a gyermekosztályokon hagyott kisbabák. Kétéves korukig maradhatnak a kórházban, utána vagy a szülő viszi őket haza, vagy árvaházba kerülnek, jó esetben örökbe fogadhatják valamelyiküket, esetleg nevelőszülőkhöz kerülnek.

A KEGYES létrehozói között vannak pedagógusok, vállalkozók, különböző vallásúak – egy közös bennük: mindannyian keresztyén emberek, akik szeretik a gyerekeket. Ma már elsősorban adományokat gyűjtenek és juttatnak el hozzájuk. A gyerekekkel rendszeresen foglalkozó nyolc önkéntes mára már munkatársukká vált. „Önkéntesen indult, de az adományozóinknak köszönhetően már anyagilag tudjuk támogatni azokat a pótanyukákat, akik eleinte ezt önként vállalták. Több munkatársunknak van hivatalos munkahelye is, onnan kapják a fizetésüket, mi csak kiegészítjük azt. Egyszerre maximum ketten vannak ott a kórházban, váltják egymást. Nagyszőlősön reggel bemegy a gyermekosztályra a munkatársunk, általában rá vár a pelenkázás, a gyerekek áttörölgetése, ami olyan fürdetésféle. A gyerekek kapnak élelmet a kórházban, mi pedig emellett extra bébitápokat, pépeket, vitamindúsabb bébiételeket tudunk nekik adni, köszönhetően a bennünket támogató magánszemélyeknek, mert semmilyen állami támogatásban nem részesül az alapítványunk. Utána játszunk a gyerekekkel a kórházban általunk berendezett játszószobában. Ez utóbbi is nagyon fontos a testi és lelki fejlődésük szempontjából. Végül jön a délutáni alvás, ha elaludtak, mi eljövünk. Munkácson kicsit másként működik. Oda csak délután engedik be az önkénteseinket, legfeljebb 4-5 órát lehetünk ott, Nagyszőlősön akár 7-8 órában is segítünk az osztályon dolgozó nővéreknek, de természetesen leginkább a gyerekeknek. Éjszakára otthagyjuk a gyereket az intézményre. Ennyit tudunk tenni egyelőre – jegyzi meg keserűséggel a hangjában a tiszteletes úr, aki beszél a terveikről is. – Sokszor tehetetlennek érezzük magunkat. Látunk olyan eseteket, hogy az anya elviszi a kórházból a gyermekét, majd a 18-20 hónapos gyermeket lesoványodva, 5 kilogramm körüli súllyal hozza vissza. Majdnem születési súllyal. Egy másik esetben egy 16 éves lány esett teherbe, és szült. Kétségbeesésében a kórházban hagyta néhány hónapra a gyermekét. Amikor visszament érte, már hiába kereste, örökbe adták. Azóta sem tudja, hol lehet a gyermeke. Több ilyen esetet látva arra az elhatározásra jutottunk, hogy létre kellene hoznunk egy befogadó házat, ha a gyámügy esetleg eljárna a nyilvánvalóan alkalmatlan szülővel szemben, akkor legyen hol elhelyezni az ilyen helyzetbe került gyerekeket. Azt tapasztalom, hogy a hatóságok is örülnek az ötletünknek, támogatják. Csakhogy ezt valakinek finanszírozni kellene, továbbá megvalósítania, működtetnie. A mi alapítványunkhoz az özvegyasszony két fillérjéhez hasonló adományok érkeznek, de hiszünk abban, hogy előbb-utóbb valaki oda fog állni e mellé az ügy mellé. Isten ránk bízta a látást, ötleteket, lépéseket is bízott ránk, amit már megtettünk. Reméljük, hogy a Mindenható segítségével terveink is megvalósulnak majd” – mondja hittel és bizalommal.

Az elhagyott árvák, a magukra hagyott gyerekek megmentéséért szövetkezett csapat befogadó központot szeretne létrehozni.

„Nagyon bízom abban, hogy erre a célra szerezhetünk egy épületet, mert egy hiánypótló dolog lenne egész Kárpátaljának. Mi nem szeretnénk a gyerekek örökbefogadását szervezni, mert az emberkereskedelem minden országban tiltott. Mi csak lehetőséget szeretnénk biztosítani az anyáknak arra, hogy nyugodtan nálunk hagyhassák bizonyos időre a gyermeküket, aztán, ha akarják, elvihessék. A gyámügy is tudni fogja, hogy nem otthon, hanem nálunk van a gyermek. A tervezett befogadó központunkban akár rehabilitáció, felzárkóztatás is folyhatna. Hosszú távú elképzeléseink szerint olyan idősebb embereket is befogadnánk ebbe az otthonba, akik mentálisan és fizikailag olyan állapotban vannak, hogy unokáikként tudnák babusgatni ezeket a gyerekeket. Ez a rendszer Franciaországban működik, ahol egybekapcsolják az öregek otthonát az árvaházzal. Ez esetben nekünk kevesebb munkaerőre lenne szükségünk, és végül mindenki jól járna.

Az egyik jelmondatom, hogy »Vannak még csodák.« Hiszek abban, hogy a terveink itt vagy másutt, de megvalósulnak. Már az is egy csoda, amit elértünk” – mondja búcsúzóul a nagytiszteletű Sipos József.

A magukra hagyott, elfelejtett kis kórházi árvákra gondolva remélem, sikerül a tervük, és létrehozhatják befogadó központjukat.

(Badó Zsolt/Kárpátalja hetilap)