Beszélgetés a Kárpátalján tartózkodó Vujity Tvrtkoval

A horvát származású Joseph Pulitzer-emlékdíjas Vujity Tvrtko magyar író, újságíró, Magyarország népszerű televíziós riportere nem először jár Kárpátalján. Most egy hétre Beregszászba költözik, s a Pulzus Rádió riportereként minden reggel Birta Zoltánnal közösen köszönti a kárpátaljaiakat az éteren keresztül. Elmondása szerint ebben a helyzetben nagy szükség van egy jó szóra, bátorításra, így a kilátástalannak tűnő helyzetben próbál a szó erején keresztül segíteni annak a maroknyi magyarságnak, akik a nehézségek ellenére is Kárpátalján maradtak. Az újságíróval a Kárpátalja hetilap munkatársa készített interjút.

– Nem olyan régen találkoztunk, decemberben. Akkor még nem gondolta volna egyikünk sem, hogy a következő találkozás során ilyen nehéz helyzetet megélve beszélünk majd. Te azonban mégis itt vagy most velünk. Mi ösztönzött erre?

– Valóban nem oly rég, december 7-én találkoztunk Beregszászban, egy gyerekkönyvtárat hoztam akkor ide, amit a helyi iskolában adtunk át. Nagy boldogság volt, hogy a kisebbségben élő gyermekeknek hozhattam könyveket. A határon túli kisebbség a szívem különös helyét foglalja el. Akkor nem gondoltam volna, hogy ebben a helyzetben találjuk magunkat. 13 ezer km-re lakom Kárpátaljától, Hawaiin, de amikor fölhívtam a barátaimat, többek között K. Debreceni Mihályt, akkor meggyőződtem arról, hogy ide kell jönnöm. Kérdeztem, hogy mire van szükség, és ő azt mondta, jó szóra, békességre, hiteles, mértéktartó tájékoztatásra. Akkor érkezett az információ, hogy már a helyi rádióban sem tud mindenki dolgozni az ismert körülmények miatt. Bevillant a pillanat, amikor engem 1991-ben körbezártak, és egy hadi rádió műsorvezetője lettem mindenféle tapasztalat nélkül. Tudatosult bennem, hogy egy ilyen krízishelyzetben a magyar közösségnek mit jelent az anyanyelvi tájékoztatás. Megvettem a repülőjegyet Budapestre, majd eljöttem Kárpátaljára, ahol a Pulzus Rádió műsorvezetőjeként megkezdtem munkámat, harminc évvel azután, hogy mindez egyszer már nagyjából megtörtént az életemben.

– Nem egyedül vagy most itt.

– Nagyon megrázó volt, hogy egy nappal később megérkezett a fiam, Vujity-Zsolnay Barnabás, aki azt mondta: „Apa, én 18 éves vagyok, s ha más lenne az útlevelem színe, engem is elvinnének katonának. Egész életedben azt mesélted, hogy hogyan segítsünk másoknak.” Így ő is eljött velem.

– Beszéljünk egy kicsit arról is, hogy milyen volt az első munkanapod itt, Kárpátalján?

– Birta Zoltán nagyszerű főnököm. Nagyon furcsa, hogy Hawaii és Beregszász között egyeztettük le a műsorokat. Aki valaha repült már a Keleti Partról ebbe az irányba, az tudja, hogy mekkora az időeltolódás, s tudja, hogy ez mennyire megviseli a szervezetet. Én 12 óra időeltolódással érkeztem, nekem jelenleg éjszaka lenne, de próbálok átállni. Igyekeztem a szívem-lelkem beletenni a reggeli első műsorba, színesítettük az adást annyival, hogy pluszriportalanyokat tettünk bele. Zoltán elmondta, hogy bővült a rádió kínálata, hiszen sokkal hosszabb adásokat tudnak adni anyanyelven, mint eddig. A helyi témákat illetően Zoltánra hagyatkoztam, persze igyekeztem én is mindent kihozni magamból. Kicsit viccesen megjegyezve, nagyon örültem, hogy a „főnököm” azt mondta, hogy elégedett volt velem.

– Az itteniekkel és az ideérkezőkkel beszélgetve milyen tapasztalataid vannak?

– Egy olyan szállodában aludtam, ahol még a szaunában is menekültek laktak. Harminc évvel ezelőtti emlékeimből tudok kiindulni. Hiszen a jelenlegi egy traumatizált helyzet. Kárpátalja békés, nyugodt, és maradjon is így örökre. De van már kárpátaljai katonai halott, helyi magyar özvegy és magyar árva. Nyilván egy traumatizált dolog, amikor férfiakkal arról beszélgetek, hogy eljön-e még a munkába vagy elviszik katonának. Gondolom, ez legalább ennyire erős a te számodra is, hogy a te szeretteid itt maradnak-e holnap veled. Nagy fokú bizonytalanságot és félelmet tapasztalok, egészen megrázóan gyönyörű volt megélni. Egy háborúban nincs szép dolog, megrázó volt megélni, ahogy a különböző iskolákban, óvodákban, menekült szállásokon ukrán emberek zokogva köszönik meg a helyi magyar és nemcsak magyar lakosságnak a segítő szeretetet. Egy herszoni menekült azt mondta: „Soha nem járt Kárpátalján, Herszonban él, de ha haza megy, azt fogja mondani a most éppen fronton harcoló férjének, hogy el kell ide jönnie megismerni a kárpátaljaiakat.” Nem azért született az ember a földre, hogy szirénák hangjaira meneküljön, nem azért szült egy édesanya gyermeket, óvodáztatta, iskoláztatta, hogy egyszer csak eltemesse. Ez mindenki számára nehéz helyzet. Én ezekben a nehéz napokban jelenlétemmel szerettem volna jelezni egyrészt, hogy horvátként most én is egy kárpátaljai magyar vagyok, én is a földön aludtam az éjszaka, én is egy vagyok közületek. Másrészt a pék azzal segít, hogy kenyeret süt, én pedig azzal segítek, amihez a legjobban értek, ezért lettem rádiós műsorvezető most Kárpátalján.

– Egész héten minden reggel hallhatnak a kárpátaljaiak. Mindemellett most sem üres kézzel érkeztél, hisz a jótékonykodás évtizedek óta központi helyen áll az életedben.

– 19 éve vagyok a Baptista Szeretetszolgálat jószolgálati nagykövete. Az első cipősdobozt négyen tartottuk a kezünkben: Szenczy Sándor, Szilágyi Béla, Gál Dávid és jómagam. Dávid és Béla most is itt vannak, ma még itt, Kárpátalján, holnap a határ túloldalán tevékenykednek. Minden egyes megszólalásomat konkrét segítségre próbálom kihasználni, ha valaki megpróbálja felhívni a 1355-öt, akkor az én hangom köszöni meg. Lesz jótékonysági kávézás, jótékonysági este, ezekre a gyűjtésekre mindig a baptista szeretetszolgálatot kérem fel. Tegnap voltunk Munkácson és a környéken, ahol a rengeteg jószándékú magyar ember adományát osztottuk szét.

– Beszélgetésünk végén mit üzensz az olvasóknak?

– A háborúnak nem lehet győztese, vesztesek lesznek nagyon sok helyen. Minden egyes ember halála eggyel több, mint amennyinek meg kellett volna történnie, de az egykori Jugoszlávia területén dúló háború is egy mindennapi küzdelem volt a túlélésért. Sokáig tartott, de az is véget ért. Imádkozom Istenhez, hogy ez sokkal hamarabb érjen véget, hogy a közeli jövőben úgy gondoljunk rá, mint egy rossz rémálomra. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie, de akár így, akár úgy, ennek véget kell érnie. Ebben a helyzetben különösen nehéz helyzetben van egy kisebbség, így a kárpátaljai magyarság. Hiszen nem az ő háborúja, de az ő tagjait is elvihetik a frontra az útlevele színe miatt. És ahogy mondtam, vannak már magyar halottak. Ugyanakkor megrázó arra gondolni, hogy az egykori 400 000-es vajdasági magyar kisebbségből most már 250 000 maradt. A horvátországi magyarság szívlövést kapott azzal, ami ott történt. Mindez megfogyatkoztathatja a kisebbséget is. Én azért jöttem, hogy jelezzem, én is egy kisebbségi vagyok. S ebben a pillanatban teljesen mindegy, hogy milyen a nemzetiségem, most én is kárpátaljai magyar vagyok, és a szívem veletek dobog.

(Várady Enikő/Kárpátalja hetilap)