Kiállítással méltatták Harangozó Miklós emlékét Nagyszőlősön

Harangozó Miklós néhai salánki festőművész alkotásaiban ma is velünk él. Emléke előtt a Nagyszőlősi Révész Imre Galéria december 29-én jubileumi emlékkiállítással tisztelgett, hiszen a művész december 16-án töltötte volna be 85. életévét. Az országban dúló háború ezúttal is „jelen volt”: már a megnyitó előtt lekapcsolták az áramot, így csak az ablakokon beszűrődő napvilág, valamint a feltöltős villanylámpák fénye világította meg a kiállítótermet.

Noha valóban szép alkotásokban lehetett gyönyörködni, amikor még több világosság szűrődött be az ablakokon. A csendéletek tavaszi és őszi virágainak vagy éppen gyümölcseinek változatos színein és árnyalatain. A hullámzó kárpáti hegyek és erdők nyári, illetve őszi színpompáján, a köveken át-átbukó, tajtékot vető, roppant dinamikusan ábrázolt hegyi patakon. A síkvidéken csendesen tovahömpölygő, galériaerdő övezte Borzsa csendes szépségén. A portája előtt üldögélő parasztember, illetve az önarcképén ecsettel a kezében ülő művész arcára gondos ecsetvonásokkal felvitt elgondolkodó arckifejezésen. Az önfeledten, vidáman borozó falusi férfiak, a piaci lócákon, eladásra szánt termékeik fölött tereferélő asszonyok, a tengerit morzsolva kakast, tyúkokat etető néni, az unokájának almát adó nagymama, az unokájuknak örvendező nagyszülők pillanatfelvétel-szerűen megörökített alakjain. S egy tovatűnt világ elevenedett meg a nagyszarvú ökrök által vontatott szekerek ábrázolásán.    

A megnyitó kezdetén Tóth Márta, a magángaléria tulajdonosa köszöntötte a megjelenteket, majd rámutatott, miszerint Harangozó Miklós hitelesen tudta bemutatni a kárpátaljai paraszti életet, annak szokásait, mindennapjait, valamint az ember kapcsolatát a természettel. Nagyon sok életképéről pedig úgy lehet beszélni, mint egy néprajzi kutatásról. Vászonra vitte a népviseletbe öltözött rutén fiatalasszonyt, a rézüstben való lekvárfőzést, a pokróccal letakart lócán beszélgető vagy munkájukat végző nőket, a borozgató barátokat és magát az egykori paraszti világot, hiszen ma már nem látunk ökrös szekeret a salánki utcán. Sőt, már a teleink sem olyanok, hogy kabátjukat összefogó emberek haladnának a metsző szélben, térdig érő hóban… Tóth Márta emellett kitért a néhai festőművész pompás színekben játszó, szemet gyönyörködtető tájképeire, csendéleteire, majd röviden bemutatta Harangozó Miklós életútját. Mint elmondta, már ifjú korától kezdett festeni, de csak a katonai szolgálatának letöltése után, érettebb fiatalemberként, és talán ennek tudható be, hogy művészi tehetségével szinte berobbant a művészvilágba. 1961-től már rendszeresen állította ki festményeit, majd 1968-ban befejezte a Moszkvai Krupszkaja Képzőművészeti Egyetemet. Több kárpátaljai képzőművész is hatással volt rá: Kutlán István, Glück Gábor, Boksay József, Kassay Antal, Koczka András, Soltész Zoltán, Petky Sándor, Horváth Anna. Számos egyéni kiállítása valósult meg 1976–2004 között: Salánkon, Verbőcön, Nagyszőlősön, Beregszászban, Ungváron, illetve Magyarország több városában. Emellett 1961-től 2012-ig megannyi csoportos kiállításon is részt vett Nagyszőlősön, Beregszászban, Ungváron, Kijevben, Moszkvában, valamint nem egy anyaországi városban, s többszörösen kitüntetett művészként indult el a minden élők útján.

Ifj. Harangozó Miklós tiszaújhelyi görögkatolikus parochus, a néhai művész fia arról beszélt, hogy édesapja meglátta az egyszerűségben a szépséget, azt, hogy milyen csodálatos dolgok rejlenek a falusi élet egyszerűségében. Éppígy észrevette tájaink szépségét is, míg ma sokan – ha kimennek a természetbe – észre sem veszik ezt, színtelennek, szürkének látják világunkat, pedig a szépség jelen van az Isten által teremtett természeti világban. Végezetül pedig hangot adott azon kívánságának, hogy mind többen lássák is meg ezt. Kovács László beregszászi műgyűjtő kifejtette, hogy Harangozó Miklós nagyon sokat tanult a legnagyobb kárpátaljai festőktől, és kialakította a saját művészi stílusát. Sajnos túl korán elment, még alkothatott volna, ám így is rengeteg festmény maradt utána, melyek megtalálhatók a Boksay József Kárpátaljai Megyei Szépművészeti Múzeumban, valamint magángyűjteményekben. Szűrös Mátyás beregszászi magyar konzul ugyancsak köszöntötte az egybegyűlteket, tolmácsolta Gyebnár István misszióvezető üdvözletét, s kitért a konzulátus és a Nagyszőlősi Révész Imre Galéria között kiépült jó kapcsolatokra is.

Dr. Dupka György író, újságíró, szerkesztő, történész, kisebbségi politikus – visszaemlékezve a vele nagyon jó baráti kapcsolatban álló Harangozó Miklósra – felidézte a művész munkásságának alakulását és magát a kommunista korszakot, melyben leélte élete döntő részét. Elmondta: pályafutását meghatározta, hogy parasztcsaládban született, megannyi művében pedig megjelenítette azokat a motívumokat, melyek gyermekkorától benne éltek. Első mestere Kutlán István fancsikai festőművész és pedagógus volt, aki festőiskolát hozott létre az ugocsai községben. Nagy hatással volt rá Horváth Anna képzőművész, aki rávezette: ahogy ő megformáz parasztszobrokat, úgy Harangozó Miklós is örökítse meg a paraszti világot, ne csak tájképeket, hanem paraszti életképeket is alkosson, a művésznő hatására pedig jóformán hátat fordított a Kárpátoknak, és feltárta Salánk, Ugocsa rejtett szépségeit. A felszólaló rámutatott: nagyon nehéz korszak volt ez a művészek számára. Csak úgy lehetett megélni, ha a hivatalos elvárásoknak, az uralkodó művészeti stílusnak, a szocialista realizmusnak megfelelve gyárakat, gyári munkásokat is vászonra vittek. Néhai barátja szintén rákényszerült erre, de a muszájból megfestett alkotások mellett a szívéből fakadó falusi életképeit is kiállíthatta. A rendszerváltás után pedig az Ukrán Képzőművészeti Szövetség kárpátaljai tagozatának akkori elnöke felkarolta, és sok képe került a Tiszapéterfalvai Képtárba is. „Bár Harangozó Miklós elment, de itt maradtak alkotásai, és fejet hajthatunk művészete előtt. Isten adja, hogy még sokáig éljen köztünk életművében, s a kárpátaljai magyarság akkor lesz igazán hagyományőrző, ha eltávozott művészeinek emlékét is megőrzi. Harangozó Miklós pedig az égből mosolyogva tekint le ránk” – zárta szavait dr. Dupka György.

A megnyitóünnepséget még hangulatosabbá tették a Bátori Lívia, a Tiszaújhelyi Tulipán Tanoda énektanára által előadott népdalok, valamint a nemrég véget ért karácsonyi ünnepekre való tekintettel a megjelentek ajkán felcsendülő karácsonyi énekek.

A tárlat egy hónapig tekinthető meg. Az érdeklődők igyekezzenek akkor felkeresni, amikor éppen van áram.

(Lajos Mihály/Kárpátalja hetilap)