Interjú a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével kitüntetett Csernicskó Istvánnal

Prof. dr. Csernicskó Istvánt, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola rektorát Áder János köztársasági elnök még március 15-én Magyar Érdemrend tisztikeresztjével tüntette ki, ám a magas magyar állami kitüntetést a pandémia miatt csak a napokban vehette át a rektor úr. Csernicskó Istvánnal életéről, munkájáról beszélgettünk.

– Gyermekkora Csapon zajlott. Öccsével, Gyulával ketten testvérek, és mindketten magyar iskolába jártak…

– Így igaz. Van a családi legendáriumban egy történet, mely szerint édesapámat behívatták iskolába történő beíratásom előtt, mert az óvónők úgy ítélték meg, hogy magyar gyerek létemre nagyon jól beszélek oroszul. Arra akarták rábeszélni, hogy orosz iskolába írasson. Akkoriban orosz nyelvű óvoda volt Csapon, ahol a dadák magyarok voltak, az óvónők viszont oroszul beszéltek velünk. Volt két középiskola a szülővárosomban: egy orosz és egy magyar tannyelvű. A behívatást családi kupaktanács követte, amikor is állítólag végső érvként azt mondta az apám: „Egy magyar gyerek miért járna orosz iskolába?” Ezzel végül eldőlt a kérdés, amely az öcsém esetében már fel sem vetődött. Annak ellenére, hogy mindketten magyar iskolába jártunk, beszélünk oroszul, ukránul, és ha nagyon muszáj, még angolul is meg tudunk szólalni. Tehát most, utólag úgy gondolom, hogy a magyar iskola számunkra nem jelentett semmilyen hátrányt, inkább előnyt. A szüleim is mindketten magyar iskolát végeztek, és utána sikeresen boldogultak.

– Érettségit követően miért döntött az Ungvári Állami Egyetem és a magyar szak mellett?

– Elég jó tanuló voltam. Sok tantárgy érdekelt: magyar, történelem, földrajz, az orosszal sem voltam rossz viszonyban, orosz irodalmat eredeti nyelven is olvastam akkoriban. Végül, amikor választanom kellett, a magyar és a történelem volt a két favorit. Az egyetemen meghirdetett felvételi-előkészítőket megnézve döntöttem végül. A magyar előkészítő sokkal érdekesebb volt. Nem gondolom, hogy rossz döntést hoztam volna, utólag úgy látom, hogy jó helyre kerültem, ahol hagytak a magam feje után menni és kibontakozni.

– Tehát az ungvári egyetem megfelelő alapképzést adott?

– Igen. Második évfolyamon egy félévet a Debreceni Egyetemen tölthettünk részképzésen, megtapasztalhattuk, hogy milyen a magyar felsőoktatás. Később Budapesten is tölthettünk két hetet egy részképzéses tanulmányút keretében. Nem voltunk mi bezárva Ungvárra, illetőleg akkoriban jöttek Magyarországról oktatók. Az én időmben leghosszabb ideig Balogh Lajos, az ELTE oktatója, az MTA Nyelvtudományi Intézetének munkatársa volt a vendégoktatónk, neki nagyon sokat köszönhetek. Ő volt az első, aki órákon kívül ellátott szakirodalommal. „Ez biztosan érdekelni fogja magát. Olvassa el!” – mondta. Észre sem vettem, ahogy „behálózott”. Eleinte egy kicsit sem érdekelt a nyelvészet, irodalommal akartam foglalkozni. Közben a legaktuálisabb nyelvészeti szakirodalmat olvasgattam úgy, hogy egy periferikus fekvésű kisváros egyetemén tanultam. Ami nyilván később előnyömre vált.

Balogh Lajos mellett fontos megemlítenem, hogy Debrecenben 1993-ban először és – tudomásom szerint – utoljára egy magyar nyelvészeti szabadegyetemet szerveztek a Magyarországgal szomszédos országok magyar szakos egyetemistái számára. Oda meghívtak akkor a pozsonyi, ungvári, kolozsvári, újvidéki egyetemekről néhány magyar szakos diákot. A magyar nyelvészetben akkor a legmeghatározóbb szakemberek adtak elő nekünk abban az intenzív két hétben. A nyelvészet legmodernebb irányzatairól tartottak nekünk rendkívül érdekes csoportfoglalkozásokat. Számunkra nagyon új volt, hogy csoportmunkában dolgoztunk. Hazaindulva kaptunk egy kisebb könyvtárnyi szakirodalmat. Így mi hazaérve olyan kutatási eredményekről, új szemléletű megközelítésekről olvashattunk, amelyekről akkor még magyarországi egyetemeken vagy főiskolákon sem biztos, hogy hallottak a diákok. Véglegesen akkor dőlt el, hogy én ebbe belevonódtam. Ott volt velünk például Beregszászi Anikó, akivel mindketten nyelvészkutatók lettünk, később úgy alakult, hogy össze is házasodtunk. Az akkor ott lévő 18 hallgatóból öten lettünk nyelvészdoktorok, ami szerintem nem rossz arány.

– A vázolt előzmények után a nyelvészeti kutatómunkát már egyetemistaként elkezdte?

– Még 1993-ban indult egy kutatási program Kontra Miklós vezetésével, amelynek az volt a címe: A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén. Kerestek hozzá minden szomszédos országból kutatásvezetőt. Az akkor teljesen modern­nek számító szociolingvisztikai kutatásba, amely a nyelv és a társadalom kölcsönhatásait vizsgálja, vonakodtak az ungvári egyetem oktatói bekapcsolódni. Ők inkább nyelvjáráskutatással foglalkoztak. A kutatásvezető ismert engem az említett nyári akadémiáról, és negyedik évfolyamos hallgatóként meghívtak Budapestre egy kéthetes, kutatással kapcsolatos megbeszélésre. Ott olyan professzorokkal ülhettem egy asztalnál, akiknek addig csak az egyetemi tankönyveken láthattam a nevét. Nemcsak magyarországiak, Kolozsvárról, Pozsonyból, Újvidékről is ott voltak a legnevesebb professzorok. Ezek a kapcsolatok máig élnek, nagyon jó viszonyban vagyunk. Akkor indult el ez a kutatási program, amelynek az eredménye, hogy létrejött egy könyvsorozat, nagy monografikus munkák foglalkoznak a magyar nyelv helyzetével a határon túli területeken. Közöttük elsőként megjelent A magyar nyelv Ukrajnában (Kárpátalján) című kötet.

Ebből a közös munkából kinőtt mára egy Termini Kutatóhálózat, a Magyarországgal szomszédos országokban működnek kis nyelvészeti kutatóműhelyek, már húsz éve indítunk közös kutatási programokat. Ugyanazt vizsgáljuk meg, ugyanolyan szempontok alapján minden régióban. Ez nemzetközi szempontból is figyelemre méltó együttműködést és publikációkat eredményezett.

– Az egyetem befejezése után a Szernyei Általános Iskola tanára lett, illetve folytatta tanulmányait az ELTE Nyelvtudományi Doktori Iskolájában. Természetes volt, hogy Kárpátalján marad?

– Meggyőződésem, hogy az ember életében sok fontos dolog véletleneken múlik. Nem akartam itthonról elmenni. Sokak számára ma is természetes, de bennem akkor fel sem merült, hogy doktorandusz hallgatóként ne dolgozzam valahol. Egy félévben négy alkalommal voltak csak óráink Budapesten, igaz, akkor reggeltől estig. Tehát sok elfoglaltságot a doktori képzés nem adott, ezért tanítottam. Nagyon jó élettapasztalat volt a számomra. A szernyei iskolában 1995–98 között dolgoztam. Közben délután tanítottam a Bátyúi Középiskola esti iskolájában is.

– Azt követően feleségével a beregszászi főiskolán kezdtek dolgozni…

– 1997 nyarán felkeresett minket Orosz Ildikó és Soós Kálmán. Ismertük már egymást, Kálmán tanárom volt az egyetemen. Felkértek, hogy szeptembertől vállaljak a kihelyezett tagozatból önállóvá vált főiskolán órákat, illetve mindenekelőtt állítsam össze magyarból a felvételi vizsgára a feladatsorokat. Így indult, aztán ittragadtam. Akkor kellett lerakni a most ismert főiskola alapjait, kialakítani a képzési programot. Nagyon izgalmas időszaknak lehettem a részese. 2000 decemberében a vezetői struktúraváltással lettem az intézmény oktatási ügyeket felügyelő főigazgató-helyettese, ami 14 évig tartott, 2014 szeptemberéig.

– Rektorként viszont 2020 májusától felel a Rákóczi-főiskolán a szakmai, oktatási és tudományos munkáért…

– Kezdetben még megbízott rektorként dolgoztam, majd október 27-én választottak a pályázatom alapján az intézmény rektorává.

– Mit gondol a Rákóczi-főiskola szerepéről és jövőjéről?

– Kicsit fura intézmény ez. Nevében főiskola, de nemcsak alapképzéseink vannak, hanem mesterképzéseink is, ami azt jelenti, hogy a legmagasabb egyetemi szinten is nyújtunk képzést. Másrészt van egy szakgimnáziuma is a főiskolának, ahol szakképzés folyik. A főiskola olyan képzési centrumokat is létrehozott, ahol szakmákat lehet tanulni. Illetve a főiskola által létrehozott P. Frangepán Katalin Oktatási Központ alapított óvodákat is. Kis túlzással azt is mondhatnám, hogy ma már az óvodától a mesterképzésig folytatunk képzéseket. Ez amiatt alakult így, mert az ukrán állam a kárpátaljai magyar oktatási struktúra korlátozásával, visszanyesésével van elfoglalva az utóbbi néhány évben. A magyarság politikai, érdekvédelmi küzdelmének eredménye az, hogy a magánfenntartású oktatási intézményeket kivonták az ukránosító intézkedések hatálya alól. Meggyőződésünk, hogy a következő generációk számára is meg kell őriznünk az anyanyelven tanulás lehetőségét. Hisz ez a lehetőség eddig minden politikai rendszerben biztosított volt a Kárpátalján élők számára.

Ugyanakkor a főiskola mára komoly tudományos központja is lett a kárpátaljai magyar tudományosságnak. Épp a minap számoltuk össze, hogy 33 olyan nálunk végzett kutató van, akik azóta tudományos fokozatot szereztek. Mindezt annak ellenére, hogy nálunk nincs doktori iskola. Közülük 21-en ma nálunk is dolgoznak. Sok pozitív dolgot generál maga a főiskolánk Kárpátalján és Beregszászban, sokak számára biztosít karrierutat, ráadásul a Beregszászi kistérségben mi vagyunk a legnagyobb adófizetők. Gondoljanak bele, hogy a főiskolánknak csaknem ezer hallgatója és 168 oktatója van.

– A mostani ukrán oktatáspolitikai reformok veszélyeztetik-e a főiskola létét?

–  Ha egy szóval kell válaszolnom – igen. Folyamatosan dolgozunk azon, hogy minden vonatkozó ukrajnai jogszabályt betartsunk, a képzéseink akkreditáltak legyenek. Megfeleljünk a szakindítási, minőségbiztosítási és akkreditációs feltételeknek. Ugyanakkor egy egyszerű mozdulattal is el lehet a főiskola elől a levegőt venni. A felsőoktatási törvényt 2019-ben hozzáigazították a nyelvtörvényhez, ez a törvénykezési folyamat veszélyt jelenthet az intézmény jövőjére.

– Az államnyelv oktatásának ügyében már sikerült kisebb eredményeket elérni a kijevi szakminisztériummal folytatott küzdelemben, hisz a független vizsgaközpontokban eltérő szintet határoztak meg a nemzetiségi iskolák végzősei számára. Ezek pozitív jelekként értelmezhetőek?

– A külföldi gyakorlatok vizsgálata során találtuk meg azokat a módszereket, amelyek ideálisak lennének az ukrán nyelv hatékony oktatására a mi magyar iskoláinkban. Egyelőre csak pici eredményeink vannak, de valóban vannak eredmények. Úgy tűnik, hogy nagyon lassan, makacs, kitartó munkával talán elérhetünk valamit, de hihetetlen türelem és rengeteg idő kell hozzá. Nyílnak időnként esélyek, azokat kell megragadnunk.

– Tudományos és érdekvédelmi munkája elismeréseként magas magyar állami kitüntetést vehetett át a napokban. Mit jelent ez az ön számára?

– Márciusban, amikor értesültem arról, hogy kapok egy ilyen magas kitüntetést, akkor nagyon meglepődtem. Megtisztelőnek éreztem, hogy odafigyelnek arra a munkára, amit nap mint nap csinálok. Most pedig, hogy már eltelt egy kis idő, úgy gondolom, hogy ez nemcsak nekem szól. Elismerés annak a csapatnak, akik velem együtt dolgoznak a főiskoláért és a magyar oktatási rendszerünk ügyéért. Egy visszajelzés, amely erőt, új lendületet adhat, hogy érdemes tizedszer is nekimenni annak a falnak, amely előttünk áll. Előbb-utóbb csak sikerül túljutnunk a problémákon.

(Badó Zsolt/Kárpátalja hetilap)