Fél évszázada tért vissza az utolsó űrhajó a Holdról

Azután, hogy otthagyták az utolsó lábnyomokat a Hold felszínén, 1972. december 19-én csobbant a Csendes-Óceánban, Amerikai Szamoa közelében az Apollo–17 landolást végrehajtó műszaki egysége, sikeresen teljesítve a NASA által „az utolsó, leghosszabb és legsikeresebb”, misszióként jellemzett, „emberes” holdra szállást. A történelmi Magyarország területéről származott az űrhajó parancsnoka, melyet a Hold légkörébe egy német mérnök által tervezett rakéta juttatott el.

„… A felszínen vagyok; és ahogy megteszem itt az ember utolsó lépését, […] ahogy elhagyjuk a Holdat Taurus-Littrow-nál, úgy távozunk, ahogy jöttünk: Isten akaratából. És úgy is fogunk visszatérni: békével és reménységgel az egész emberiség számára. Isten éltesse az Apollo–17 legénységét!” – ezekkel a szavakkal búcsúzott a Föld kísérőjétől Eugene Cernan, a visszainduló űrhajó parancsnoka.

Fotós a Holdon

Az apai ágon szlovák (Cernan édesapja a Trencsén vármegyei Hegyeshelyről vándorolt ki az Egyesült Államokba, ahol bányásznak állt), anyai ágon cseh származású űrhajós és csapata egy minden tekintetben rendhagyó és sikeresen teljesített küldetéssel zárta le az Apollo-programot.

Az Apollo–17 volt a program tizenegyedik repülése emberekkel az űrhajó fedélzetén, egyben a hatodik – és utolsó – olyan, amely leszállt a Holdon. Ez a küldetés számos rekordot mondhat magáénak: a 22 óra 3 perc 57 másodperces holdfelszínen töltött idő, a 35,7 kilométeres, holdjáróval megtett távolság és 110,52 kilogrammnyi összegyűjtött holdkőzet-minta egyaránt csúcsteljesítmény az összes Apollo-repülés mezőnyében.

Ez volt az első éjjel indított Apollo-rakétamisszió. Az éjszakai start rendkívüli látványosságot tartogatott a körülbelül 500 000 helyszíni nézőnek.

Új elemnek számított az is, hogy a legénység egyik tagja geológus volt: addig csak berepülőpilóták, katonák vettek részt a küldetésekben.

Tudományos mérőműszereket tekintve az Apollo–17 volt a leggazdagabban felszerelt repülés. Az űrhajósok ott tartózkodása alatt olyan mérő műszereket használtak fel, mint a mobil graviméter, amely a helyi, holdbéli nehézségi gyorsulást, gravitációt mérte. Harrison Schmitt geológus, holdkomppilóta még panorámafotót is készített egy holdkráter széléről. Fotóanyagát tekintve is ez volt a legjobban dokumentált űrrepülés.

Az oroszok vitték a felszerelést, az amerikaiak von Braunt

Ahhoz, hogy az Egyesült Államok – legyőzve ezzel a hosszas „űrversenyben ” a Szovjetuniót, emberrel a fedélzetén végrehajtott holdra szállást, elengedhetetlen volt Werhner von Braun német tudós, a rakétatudomány kiemelkedő alakjának szervező, irányító munkája.

A bárói családól származó von Braun, a Harmadik Birodalom katonai célú rakétaprogramjának egykori vezetője tagja volt a nemzeti szocialista pártnak, az NSDAP-nak, a hadseregben pedig az SS kötelékében volt Sturmbannführer (őrnagy). A kiváló tehetségű tudós, akit fiatal korától foglalkoztatott az emberrel végrehajtott űrutazás, jóval kevéssé békés célokra volt kénytelen felhasználni tudását. Mivel a hitleri nemzeti szocialista rezsim katonai monopóliummá tette a rakétafejlesztést, Braunnak is csak a hadiipar adhatott lehetőséget.

A tudós 1934–1944 között kifejlesztette az Aggregat rakétasorozatokat, melyekből az A–4 vált szériaéretté. Ennek nevét Hitler V–2-re (Vergeltungswaffe–2 – Megtorlófegyver 2) változtatta.

A német fejlesztések fő helyszíne Peenemünde volt. A fegyverrel főként Londont és Antwerpen kikötőjét támadták több ezer ember halálát okozva.

A nemzeti szocialista Németország 1945. májusi kapitulációja után Moszkva és Washington „megosztozott” a Vörös Hadsereg által megszállt területen fekvő – peenemündei kísérleti telep örökségén: az Egyesült Államok hírszerzése a Gemkapocs-hadművelet során az USA-ba hurcolt mintegy 1500 tudóst és mérnököt,

köztük Walter Dornbergert, a V–2 rakétaprogram vezetőjét és von Braunt. A szovjetek pedig – szokásaik szerint – valósággal kifosztották a telepet, elszállítva onnan a fegyvereket és a kísérleti telep teljes felszerelését, a számukra fontosnak tekintett tervrajzokkal, iratanyagokkal együtt.

A történelem legnagyobb rakétái

Az amerikaiak jártak jobban: az Egyesült Államokban megbecsülésnek örvendő, az amerikai hadseregében komoly karriert befutó, s már az 1950-es években is a holdra szállás lehetőségeiről cikkező von Braun irányította menedzserként 1961-67 között a Saturn-V rakéták kifejlesztését, több ezer ember munkáját átlátva és felügyelve.

A mai napig ez a 110 méter magas hordozóeszköz számít a valaha is – sorozatban – gyártott és szolgálatba állított, legnagyobb és legerősebb rakétának.

A rakéta többféle technológia ötvözeteként jött létre, a számos technológiai áttörést jelentő konstrukció vezető tervezője von Braun volt.

A John F. Kennedy által útjára indított Apollo-program missziói során ezek az óriásrakéták juttatták el a program űrhajóit a Hold térségébe. Szintén a von Braun csapata által tervezett rakéta segítségével állította Föld körüli pályára az amerikai Skylab űrállomást.

Tojással dobálták az űrhajóst a „haladók”

Már az Apollo 17 útja idején is ismert volt, hogy az elkövetkező években nem lesz több, személyzettel végrehajtott holdra szállás – erre utaltak Cernan fent idézett szavai is. Bár az Apollo–11 legénysége a visszatérés utáni első sajtótájékoztatóján már a Mars meghódításának lehetőségét boncolgatta, a NASA végül az űrprogram utolsó három tervezett misszióját is törölte. Becslések szerint összesen 400 ezer tudós, mérnök és szakember dolgozott a programon, ami 24 milliárd dollárba került (ez a dollár mai értékén számolva megközelíti a 100 milliárd dollárt).

A holdra szállás hatalmas költsége termékeny táptalajnak bizonyult a missziók ellenzői számára. Így például Edwin Euene Aldrint, az 1969-ben második emberként a Holda lépő űrhajóst országjáró körútja során tojásokkal és paradicsommal is megdobálták, amikor 1969-ben a vietnámi háború miatt tüntető diákok közé merészkedett.

„Ahelyett, hogy büszkék lennének, utálkozva gondolnak ránk, mert elherdáltunk egy csomó pénzt, miközben háború és éhínség sújtotta a földet” – emlékezett vissza Aldrin.

1972-ben visszatért az utolsó űrhajó a Holdról, 1977-ben, az Egyesült Államok-beli Virginiában pedig elhunyt Von Braun. Azóta csak tervezgetik – időnként – amerikai, sőt néha kínai részről az újabb holdra szállást, ám erre semmiféle komolyabb előkészület nem történt, immár fél évszázada.

(Udvardy Zoltán/hirado.hu)