Ungváron színielőadással méltatták a magyar kultúra napját

1989 óta január 22-én ünnepeljük a magyar kultúra napját, annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc ezen a napon fejezte be Szatmárcsekén a Himnusz kéziratának véglegesítését. Idén is hagyományosan Ungváron rendezték meg a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) központi ünnepségét, amely szerdán este a Bavka Kárpátaljai Megyei Akadémiai Bábszínházban kapott helyet.

A meghívott vendégek – Bacskai József, Magyarország Ungvári Főkonzulátusának vezetője, Fülöp Andrea, Magyarország Beregszászi Konzulátusának konzulja, Héder János, az ungvári egyházközség lelkésze, püspökhelyettes, a Kárpátaljai Református Egyházkerület főjegyzője, Janig Péter, ungvári római katolikus plébános, Gulácsy Géza, a KMKSZ alelnöke, a KMKSZ Munkácsi Középszintű Szervezet elnöke, megyei képviselő, Balogh Lívia, a KMKSZ Ungvári Középszintű Szervezetének (UKSZ) elnöke, a Kárpátaljai Megyei Tanács képviselője, Kudron Zoltán, a KMKSZ Nagyszőlősi Középszintű Szervezetének ügyvezető elnöke, Kulin Zoltánt, a TV21 Ungvár igazgatója, Sin Edina, a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház megbízott igazgatója, a KMKSZ jelenlévő alapszervezeti elnökei – bemutatása után a jelenlévők meghallgatták, illetve közösen elénekelték államunk, majd nemzetünk himnuszát.

Ünnepi beszédet elsőként Bacskai József főkonzul mondott, aki megköszönte a megtisztelő meghívást dr. Brenzovics Lászlónak, a KMKSZ elnökének a Himnusz 202. évfordulóján a magyar kultúra napja alkalmából rendezett ünnepségre. Megjegyezte, január 22. fontos ünnep a naptárban, amikor évezredes hagyományainkra, gyökereinkre emlékezünk, azokra az értékekre, melyek minden magát magyarnak valló ember számára fontosak: nyelvünkre, történelmünkre, közös kultúránkra.

– Kölcsey Ferenc Himnusza nem egyszerűen a magyar irodalom kiemelkedő teljesítménye, hanem annál több. A költeményt az egész nemzet ‒ tagjai éljenek bárhol is a világban, az anyaországban, a magyar haza határain kívül ‒ a szívébe fogadta. Nemzeti imádságunk megtestesíti azt az elvet, hogy a múlt ismerete nélkül nincs jelen és nincs jövő. […] Ezekben a napokban különböző rendezvények erősítik nemzettudatunkat. Az elismerés szavai illetik minden, a magyar haza határain élő testvérünket Ungvártól Torontóig, Ausztráliáig, akik néha a legnehezebb politikai és egzisztenciális viszonyok között, és így különösen Kárpátalján, az ukrán‒orosz háború mindennapi nehézségei ellenére is ápolják, fejlesztik, megőrzik a magyar nyelvet és kultúrát – emelte ki, és személyes megjegyzésként elmondta: számára sehol a világban nem zeng a nemzeti imádságunk olyan szépen, mint itt, a Tisza-menti falvakban, városokban a templomokban és a rendezvényeken.

A diplomata kihangsúlyozta: a kárpátaljai magyarság oktatási és kulturális intézményeinek segítségével komoly erőfeszítéseket tett és tesz szűkebb hazája, az anyaországot, az európai közösséget is gazdagító magyar kultúrája, magyarsága megőrzése érdekében.

– Teszi mindezt nemcsak maga és az anyaország, hanem Ukrajna egésze javára. Főkonzulként mindig fontos volt számomra, hogy lehetőség szerint igyekezzenek minden támogatást megadni, megteremteni a működés tárgyi feltételeit, támogatni a magyarság kulturális szervezeteit – jegyezte meg Bacskai József, és köszönetet mondott a megyében zajló értékteremtő munkáért, a szervezetek elhivatottságáért, mindennapi helyállásáért és erőfeszítéseiért. – Magyarország nemzeti kormánya megkülönböztetett figyelemmel kíséri ezt és a jövőben is kiemelt nemzetpolitikai célok közé fog tartozni a magyar nyelv és kultúra méltó támogatása.

A KMKSZ nevében Balogh Lívia mondott ünnepi beszédet. Kiemelte: nagy öröm számára, hogy ő köszöntheti a megjelenteket a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség nevében a magyar kultúra napja alkalmából itt, Ungváron, ahogy az is, hogy idén is sikerült összegyűlni és nemzeti összetartozásunk alapjáról, a magyar himnusz keletkezéséről emlékezni.

– A magyarságnak a XIX. századig nem volt nemzeti himnusza. Ahogy sok más népnek sem Európába. Az 1815-től Szatmárcsekén élő Kölcsey Ferenc a bécsi udvar alkotmánytipró intézkedéseinek idején, 1821 januárjában írja meg hazafias költészetének legnagyobb remekét, a Himnuszt. Első alkalommal nyilvánosan 1844. augusztus 10-én énekelték el az Óbudai Hajógyárban a Széchenyi-gőzös vízre bocsátásának idején – mondta az elnök asszony felidézve a himnusszal kapcsolatos történelmi eseményeket, amely mindannyiunk nemzeti fohásza lett.

– A nemzeti romantika szülte ima Istenhez írt fohász, mely számot vet nemzetünk dicső múltjával éppúgy, mint bűneivel, kudarcaival. Sorai hozzánk nőttek és összetartozásunk szimbólumává lettek – hangsúlyozta Balogh Lívia utalva arra, hogy ezt énekeljük kimagasló teljesítmények elismeréseként, s talán pont az ima hangulata az oka, hogy a magyarság nem csupán kiemelkedő pillanatokban énekli a himnuszt. – A legreménytelenebb helyzetekben, sorstragédiák küszöbén is elhangzik. Ahogy elhangozhatott Szelmencen, a szögesdróttal kettévágott falu határának mindkét oldalán, valamelyik barakkban a Gulágra hurcolt férfiak ajkáról éppúgy, mint mikor 1848, 1944 vagy 1956 után betiltották. De kiirtani, eltörölni a legnagyobb tiltás erejével sem lehetett már. Mert szimbólum lett. Minden magyar hitének szimbóluma.

A KMKSZ UKSZ elnöke kitért arra is, hogy ezekből a szimbólumokból, üzenetekből, szavakból, lépésekből, akaratból, talentumból épült fel az identitás.

– Ez az, ami éltet, táplál és erőt ad. Legyen bármilyen a kihívás, ami előttünk áll. Ennek a közös egységnek nincsenek határai. Ott van mindenhol, ahol értik a szót és egy kulturális nyelven beszélnek. Mindenhol, ahol magyar él. És nincs külső erő, mely megtagadtatná velünk ezeket a sorokat, hisz eggyé váltak velünk – mondta és Szabó Lőrinc soraival zárva köszöntőjét azt kívánta a helyi és nemzeti kultúra elkötelezettjeinek, hogy Kölcsey sorai büszkeséggel töltsenek el minden magyar szívet, hogy nőjön kudarcaink fölé cselekvő hit, mely a magyar kultúrából táplálkozik, s ez a hit adjon erőt itt, Kárpátalján is „viselni sorsunk, ahogy meg van írva”.

Az ünnepi beszédek után a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház Papírsárkány című előadását láthatták a nézők Gyevi-Bíró Eszter rendezésében.

Sin Edina, a színház megbízott igazgatója lapunknak elmondta, hogy a darab egy olyan történetet hoz elénk, amely sok nő számára ismerős lehet Kárpátalján, hiszen az 5 lánytestvér életét alapvetően a férfinélküliség, a férfiak hiánya jellemzi. Egy megrekedt élethelyzetben találkozunk velük, akik szeretnék ugyan az élettel járó természetes cselekményeket, a házasságot, a gyermekszülést behozni az életükbe, de ez külső tényezők, vagy belső fájdalmak miatt megrekedt. Ennek következményeként hordozzák az életükben ezeket a ki nem mondott gyötrelmeket.

A történet Írországban zajlik, ahol 5 nővér, valamint egyikük szerelemgyereke él. Michael Mundy kisfiúként egy Donegal megyei kis falu melletti tanyán él édesanyjával és annak 4 lánytestvérével. Ő narrátorként vezeti a nézőt időn és téren át a darabban. Nagy ritkán felbukkan az apja, a nővérek Afrikából fura nézetekkel visszatérő misszionárius bátyja. Közben a gyerek lassan papírsárkányt készít, egy néha még működő, recsegő rádiókészülék olykor felszabadult táncra ösztönzi az 5 nőt, és a közelgő spanyol polgárháború miatt elfojtott érzelmek törnek a felszínre. Brian Friel az emberi természetről fest sokszínű képet egy családi drámán keresztül.

– A történet sok hasonlóságot mutat azoknak a nőknek az életével, akik a háború miatt váratlan fordulatként távol kell, hogy tudják a szeretteiket, a férjeiket, fiaikat, apáikat maguktól, magányra, egyedüllétre, önállóságra kényszerültek. Ezt a fájdalmat szerettük volna ezeknek a nőknek a történetével egyrészt kimondani a színpadon, illetve behúzódik a történetbe olyan szál is, ami szintén ismerős lehet: a sok évet távol töltött családtag visszatérése. Vajon milyen változásokat eredményez a családtag életében, vissza tud-e térni a rég elhagyott élethelyszínre, tudja-e ott folytatni az életét, ahol abbahagyta? Jó ezekről az élethelyzetekről beszélni és fontos az, hogy a művészet segítségével, színpadon meglátva önmagunkat, saját szituációnkat, ezt bátran ki merjük mondani. S nagy közösségben, ráadásul a mi saját kárpátaljai magyar közösségünkben a sorstársainkba kapaszkodva talán még egyszerűbb ezt feloldani. Ez volt ezzel a darabbal a célunk – mondta végezetül Sin Edina.

(Rehó Viktória/Kárpátalja hetilap)